Könyvtárvezetőként nagy érdeklődéssel olvastam az Öt oldalán Székely Sándor „Miért keresnek ilyen keveset a kulturális dolgozók?” című írását. Székely tűpontosan írja le, hogy „a magyar kulturális szféra egyik legnagyobb belső ellentmondása, hogy miközben könyvtárosok, levéltárosok, muzeológusok, restaurátorok, művészettörténészek és más közgyűjteményi dolgozók olyan tudást őriznek és adnak tovább, amelyet egy ország semmilyen pénzen nem tudna egyik napról a másikra pótolni, a fizetésük sok esetben alig haladja meg a minimálbér szintjét. De mi ennek az oka, ki ezért a felelős? … Egy közgyűjteményi dolgozó évekig, évtizedekig építi fel azt a speciális tudást, amelyet máshol csak nagyon nehezen tudna hasznosítani.” Azt a konkrét tudást, gyűjteményi ismeretet biztosan nehezen tudná egy közgyűjteményi dolgozó hasznosítani más munkahelyen, de azokat a képességeket, készségeket, amelyekkel rendelkezik, azt már igen. Erre bizonyíték, hogy pl. könyvtári területen végzett diplomások sok esetben multinacionális cégeknél találnak jól fizető állásokat.
Mindenesetre a következőkben nem ezzel kívánok foglalkozni, ez egy külön cikket is megérne, hanem sokkal inkább onnan közelíteném meg a témát, hogy miért is alakultak úgy a bérek az elmúlt időszakban a közgyűjteményi területen, ahogy. 2020-ig – az ún. „húsvéti törvénykezésig” – a költségvetési szerveknél dolgozó kulturális, közgyűjteményi alkalmazottak nagy többsége közalkalmazott volt. Hosszú évek óta lehetett hallani, olvasni, hogy a közalkalmazotti jogviszony és bértábla milyen elavult és idejétmúlt. Mivel a bértáblához 2008 óta nem nyúltak hozzá, így a minimálbér és a garantált bérminimum emelkedésével a benne szereplő bérek irrelevánssá váltak, a fizetések az egyes intézményeknél összetorlódtak. Erre az államnak az volt a válasza, hogy fokozatosan egyre több szektort emelt ki a közalkalmazotti jogviszony alól – így megosztva az egyes szakmákat – vagy speciális jogviszonyt adva nekik vagy – ahogy a kulturális dolgozókkal történt – egyedül a Munka törvénykönyvét (Mt.) jelölte ki irányadónak munkavégzésük, egyben munkabérük szabályozójaként. Ezzel az aktussal azt tudatták a kulturális dolgozókkal, hogy a továbbiakban nem „közszolgák”. Egy közgyűjtemény, amely a nemzeti kultúra írott és tárgyi emlékeit gyűjti nem közfeladatot végez?
Gyakorlatilag az elmúlt húsz év arról szólt, hogy a közszolgáltatásokban felszámolták a bérrendszert. A csupáncsak Mt. alá tartozó, külön jogállási törvényt nem kapó dolgozók azonnal a saját térségük, régiójuk szabadversenyes munkaerőpiacán találták magukat, ahol a bérük egyéb jogi garancia híján elkezdett illeszkedni a térségben jellemző bérekhez. Ez egyszerű közgazdasági törvényszerűség. A bérek megállapítása sem a versenyszférában, sem a közszférában soha sem jóindulat kérdése, hanem pusztán önérdek.
Egy ország, régió bérszínvonalát alapvetően az adott térség munkatermelékenységi-, hozzáadottérték- és technológiai szintje, továbbá a munkaerőpiaci kereslet-kínálat, valamint a jogi szabályozás (minimálbér, garantált bérminimum) határozza meg. Ezek az adottságok természetesen hatással vannak a régió egyéb gazdasági szereplőire is, amelyek illeszkednek az adott térség gazdasági ökoszisztémájához. Erre utal pl. az is, hogy milyen egy önkormányzat adóerőképessége, ami nagy hatással van a legtöbb magyarországi közgyűjteményi dolgozó bérére. Ott, ahol jelentős, kisebb vagy nagyobb hozzáadott értékű ipari-, szolgáltató szektor alakult ki, feszes munkaerőpiaci feltételek mellett automatikusan magasabb béreket fizetnek a versenyszféra kevésbé produktívabb szektoraiban is. Ezen térségekben eleve magasabb árszínvonal is alakul ki. Amennyiben az állam az adott helyzetbe – legyen az gazdagabb vagy szegényebb régió – egyéb módon (pl. munkavállalók számára speciális jogviszony garantálásával) nem avatkozik be, úgy a bérek idővel az adott régió bérszínvonalához konvergálódnak. Pregnánsan ez történik 2020 óta a közgyűjteményi dolgozók esetében. Látni kell, hogy a kulturális terület, de különösen a közgyűjteményi terület nem abból él, hogy saját szolgáltatásait eladja. A múzeumi területen vannak talán a legnagyobb bevételek, de ezen intézmények is jelentős közfinanszírozásra szorulnak, nem beszélve a könyvtárakról és a levéltárakról. Továbbá törvényszerű, hogy ezen a területen is – a többi közszolgáltatáshoz hasonlóan – a hatékonyság növelése nem vagy csak hosszú időtávon tud megvalósulni, így érvényesül a költségkór jelensége.*
Korábban a közszolgáltatási elvekkel összhangban a közalkalmazotti bérek között nem alakultak ki olyan jelentős különbségek, mint amilyenek 2020 óta a kulturális szférában tapasztalhatók. A munkáltatók a fizetések megállapításánál eltérhettek felfelé a közalkalmazotti bértáblától, amennyiben a forrás rendelkezésre állt, de a gyakorlat azt mutatta, hogy nem volt jellemző a nagy kilengés, mivel akkor is szűkös forrásokkal gazdálkodtak a fenntartók, de jogi garancia volt arra, hogy a bértáblát be kell tartani. Persze ennek ideális mértéke már a 90-es években kezdett erodálódni. 2020 óta azonban a kulturális dolgozók bérét jogilag egyedül a Munka törvénykönyve garantálja. A minimálbér és a garantált bérminimumnál magasabb bér kifizetését pedig egyedül a fenntartó gazdasági helyzete határozza meg. Informális felmérésekből tudjuk, hogy pl. egyes könyvtárakban a garantált bérminimumnál 50-60%-kal magasabb átlagbéreket tudnak fizetni, míg sok helyen csak a garantált bérminimum környékén lebegő fizetéseket vihetnek haza a felsőfokú végzettséggel, nyelvvizsgával, akár több évtizedes szakmai tapasztalattal és a helyi gyűjteményben alapos, speciális ismeretekkel rendelkező munkavállalók. Kijelenthető, hogy 2020 után az állam a szabad piacra bízta egy alapvetően közszolgáltatásokat végző szektor, a közgyűjteményi dolgozók béreit. Hangsúlyozni kell, hogy nincs szó termelékenységi különbségekről. Az akár 50%-kal magasabb béreket tartalmazó munkaszerződések mögött álló közgyűjteményi munkavállalók esetében nem mondható el, hogy közgazdasági értelemben véve produktívabbak lennének társaiknál, csak az intézményüket vagy adott esetben cégüket fenntartó, tulajdonló önkormányzat jobb gazdasági környezetben működik. Mindez azért alakulhatott ki, mert ezen fenntartók a „kampányszagú” országos béremeléseken túl folyamatosan helyi béremeléseket is meg tudtak valósítani, igazodva a helyi bérszínvonalhoz. Így a kamatos kamat matematikai törvényszerűségén alapulva a bérszakadék az elmúlt hat évben csak növekedett az egyes közgyűjtemények között. A félreértések elkerülése végett nem arról van szó, hogy a magasabb bérekkel rendelkező munkavállalók béreit sokallom, hanem arra a nem normális helyzetre kívánom felhívni a figyelmet, hogy egy közszolgáltatást végző szektorban miért alakulhatott ki ilyen nagy bérkülönbség az egyes régiók intézményei között. A jogalkotónak látni kellett volna, hogy ha nem szabályozza egyéb módon a foglalkoztatás feltételeit, akkor valójában a szabadpiaci körülmények határozzák meg majd a béreket.
Amennyiben nem javul a fenntartó szervezet gazdasági ökoszisztémában elfoglalt helye, addig az általa működtetett intézmények dolgozóinak bére sem fog jelentősen emelkedni, illeszkedni fog ahhoz a bérszínvonalhoz, amelyben alapvetően ő maga is fungál. Ezt egyféleképpen lehet megváltoztatni: ha intézményi garanciákat (jogszabály, helyi bérrendszer, kollektív szerződés) épít be a rendszerbe az állam vagy maga a fenntartó, amely viszont kötelezettségekkel jár. Tudtommal helyi kollektív szerződésben garantált helyi bérrendszert sehol sem alkalmaznak, ennek sem kultúrája nem alakult ki és a fenntartók bizonytalan gazdasági helyzetükből fakadóan sem vállalnak kötelezettségeket erre. Itt-ott vannak több évre szóló béremelési garanciák: pl. Budapest (nem véletlen). E helyütt kell visszautalni Székely azon állítására, hogy a felelősség valójában a mindenkori kulturális vezetésé és politikai döntéshozói rendszeré. Ezen döntések hiányában a fizetések szintje automatikusan illeszkedni fog az adott gazdasági mikrotérség, régió bérszintjéhez. Ahogy fentebb utaltam rá, a közgyűjteményi dolgozók jogállásának kialakítása és egy el nem inflálódó bérrendszer létrehozása ebben az esetben sem jóindulat kérdése, hanem az állam önérdeke, ha azt szeretné, hogy a nemzeti kultúra öröksége a közgyűjteményekben még hosszú évtizedekig, évszázadokig fennmaradjon és azt értő, magasanképzett szakemberek gondozzák és élményszerű, kreatív módon közvetítsék az állampolgárok, az adófizetők számára.
* Rostás Norbert: Könyvtár-finanszírozás. Útmutató könyvtáralapításhoz 4. Szerk: Kiszl Péter, ELTE Könyvtártudományi Intézet, Bp. 2026, 142-143.
Miszler Tamás