Lapis József Túl a fedélen című könyve 2025-ben jelent meg a Prae Kiadó gondozásában. A kötet a szerző elmúlt két évtizedben publikált tanulmányait, kritikusi munkáját sűríti egybe. Interjúnkban ennek apropóján kérdeztük őt a kritikus felelősségéről, a gyerekirodalom és a közös olvasás szerepéről.
-2007-ben a Tiszatáj folyóiratban jelent meg az első recenziód a Világ lepkeszárnyon című gyerekköltészeti antológiáról. Az azóta eltelt húsz évben következetesen és folyamatosan foglalkozol a gyermek- és ifjúsági irodalommal. Mi az a felhajtóerő, amiért ennyire kitartasz a gyerekirodalom mellett?
– Hálás vagyok azért, hogy irodalommal foglalkozhatok, mondhatni életvitelszerűen. Nem tartom ezt evidens dolognak, ez kegyelem. Könyvek között ülök most is, nézem a gerinceket a polcon, a borítókat mellettem. Versek, elbeszélések, egyebek, ott van bennük a végtelen. És ha ránézek a gyerekkönyves polcomra, akkor ez a végtelen más színekkel is megtelik. Szó szerinti értelemben is, hiszen a gyerek- és ifjúsági könyvek vizualitása elképesztően kreatív, művészi, gazdag, inspiráló. És átvitt értelemben is, amennyiben a gyerek- és ifjúsági irodalom más tónusokat, vibrációkat, nézőpontokat, hangokat, szemléletmódokat, témákat áramoltat be az irodalom fantasztikus világába.
Rilke írja Kosztolányi fordításában, vagy Kosztolányi írja Rilke német sorai nyomán a Gyermekkor című versben:
„Jó volna eltünődni, hogy hová ment, / az, ami nincs, de lelkünk úgy kívánja, / gyermekkorunk sok hosszú délutánja, / mely vissza nem tér s nem mond többet áment.”
Felnőtti tudattal a gyerekirodalom visszaröpít egy világba, de legalábbis valamiféle kapcsolatillúziót teremt vele, ami túlmutat a visszavágyódáson, és innen van a nosztalgián. Nem mondom, hogy elfeledett tartalmakat idéz fel, mert nem szükségképp volt az benne úgy a tudatban és megélésben, ahogy egy-egy mű megmutatja. Olyan művek ezek, amelyeket felnőttek írtak-rajzoltak, de olyan felnőttek, akik szintén keresik a kapcsolódást, és el mernek rugaszkodni, nem valahová, de valahonnan. Ha valaki nem Weöres Sándor, aki úgy mozog természetes módon a szavak különböző világai között, mint Neo a Mátrixban, akkor annak gondolkodnia kell a gyermekin, tartalmain, megszólalásain, idegenségén. Az idegenség tapasztalata épp nem a kapcsolat hiányát, hanem annak megteremtődését jelenti, azt, hogy nem mindig értjük, de közünk van hozzá, hat ránk. A gyerek- és ifjúsági irodalom a gyermeki alakzatán keresztül teremti meg ezt a borzongatóan különös, delejező, izgató idegenséget.
„Olykor kísért még: – tán csak egy esőben, / de már nem értjük, mért is oly mesés; / mi sok találkozás volt és mi bőven, / mi sok viszontlátás és elmenés,”
– folytatva az iménti verset. Én Kosztolányitól nagyon sokat tanultam a gyermeki egyfajta megértési kényszeréről. Nem véletlen, hogy neki két nagy témája volt, amelyek összefüggnek: a gyermek, s hogy meghalunk. Természetesen a gyereki odalom nem ezt jelenti, de azt kérdezted, hogy számomra mi a felhajtóerő. A banális válaszom az, hogy meghalunk. S amit én a gyermekben tapasztalok, valami hasonlót érzek a gyerekirodalommal foglalkozásban is. Egyszerre memento mori, keszekuszaság, és egyszerre az életerő brutális, lenyűgöző varázsa.
– Szerinted mitől válhat ma egy gyerekirodalmi szöveg valóban felfedezésre érdemes művé?
– Nehéz erre általánosan érvényes választ adni, hiszen a gyerek- és ifjúsági irodalom borzasztóan sokrétű és változatos terrénum, amely – ha a célközönséget nézzük – a kisgyerekkortól a kamasz-, illetve a fiatal felnőttkorig számos megszólalásformát és tárgyi alakot is ölt, a gazdag képi világtól, ritmikus, rövid szövegektől kezdve az összetett narratív formákig. A gyerekversben ott lüktetnek a csodák elemi ritmusai, a gyerektekintet felforgató villanásai, a mesékben kavarognak-gombolyognak a világ alaprendjének szálai a varázslat égisze alatt, az ifjúsági prózában ott a szocializáció gondjaival és egy kinyíló világ lehetőségeivel való izgatott szembesülés a gyerek- és felnőttkor határán. S mivel sokféle a gyerek, eltérő érdeklődéssel és igénnyel, ezért kinek-kinek más és más lesz az, ami megtalálja. De hogy miért érdemes törekedni arra, hogy létrejöjjön valamilyen találkozás? Azt gondolom, hogy olyan szempontok mellett, mint hogy a gyerekirodalom a vizuális és a nyelvi regiszterein keresztül egyszerűen készségeket is fejleszt minőségi és egyedi módon a közvetlen élményszerűségen túl – amely önmagában érték –, másképpen, mint az egyéb közvetítőrendszerek, a könyvek univerzuma egy másfajta időtapasztalatban részesít, más tempóra állítja a figyelmet, azáltal, hogy lelassít és bensőségesebb. Amennyire nehéz időnként a könyvek tempójával együtt mozognunk az ingerbombázásban – nem csak a gyerekeknek, a felnőtteknek is –, annyira megéri, ha mégis sikerül. Meggyőződésem, hogy nincs fontosabb dolog kortárs világunkban, mint a lassítás, a figyelemkoncentráció, az elmélyülés. A könyvek jellegüknél fogva ezt az irányt képviselik. Egy jó könyv nem feltétlenül megértő szerelmes: követeli, könyörgi, vágyja a figyelmünket, azt akarja, hogy az övé legyünk, amíg vele foglalkozunk. Az alkotó tevékenységek és a játék mellett az olvasás az, ami ezt a belehelyezkedést el tudja érni. A kisgyermekkorban pedig az együtt olvasás az idő közös, bensőséges megélését ajándékozza, ami hosszú időre elraktározódik.
– A Túl a fedélen több ponton önreflexív: a kritika természetét, határait és átlépési lehetőségeit is vizsgálja. Mi az, amit ma a kritikusi szerepben „fedélnek” érzel, és mi az, ami ezen a fedélen túl vár — akár a módszer, akár a látásmód terén?
– A fedél az, ami a könnyen adódó szokásrend és konvenciórendszere kerete, ami rajta túl van, az pedig a mű egyedisége. Akkor jutunk túl a fedélen egy gyerekirodalmi mű kritikájában, ha valóban érdemi kérdező viszonyba kerülünk vele – ez általánosságban is elmondható az irodalomértelmezésről, tapasztalataim szerint gyerekkönyvek esetében azonban több a sematikus megközelítés, erősebbek a gyorsan adódó olvasási megoldások, köszönhetően elsősorban annak, hogy a gyerekirodalomhoz pedagógiai-morális, s nem poétikai szempontok szerint közelítünk. A módszer az lehet, hogy felejtsük el, amit a gyerekkönyvekről általánosan gondolunk, és várunk tőle, lépjünk vele kapcsolatba mint egyedi művel, s aztán találjunk vissza a specifikusan gyerekirodalmi szemponthoz, remélhetőleg már egy picit másfajta fénytörésben. Egy hevenyészett példával élve, ha egy gyerekkönyv dominánsan sötét tónusokkal dolgozik, akkor engedjük el azt az első reakciót, azt az előzetes tudást, hogy márpedig élénk színűnek kellene lennie, s engedjük hatni, majd gondoljuk át, hogy mit jelent ez hatásesztétikai szempontból, mit tesz hozzánk másként, mint egy színes vizuál. Vagy ha nem a könnyen felismerhető, plasztikus alakformálást kapjuk, akkor lépjünk túl az első berzenkedő reakciókon, és próbáljunk menni a képi nyelv sajátszerűségével. A szöveget illetően pedig azt a szempontot engedjük el, hogy ezt vagy azt a nyelvi formát, tartalmi elemet érti-e a gyerek vagy sem, hanem elsődlegesen olvassuk úgy, mint bármely irodalmi művet, és innen értékeljük és értelmezzük. Aztán ezt a kompetenciakérdést vissza lehet hozni, de ne túlzottan magabiztos válasszal. Van egy olyan hipotézisem, hogy egy gyerekkönyv ideális olvasója nem feltétlenül az a gyerek befogadó, aki már rendelkezik minden információval a jelentések feltárásához, hanem az, akinek a határait feszegeti egy-egy megoldás, ami kérdéseket szül, ami az ismeretlen felé hívogat. Nem pusztán ismeretgyarapításra, információközvetítésre gondolok, hanem a nyelvvel való találkozásra, arra a tapasztalatra, ami „a nem pontosan értem, de inspirál”, vagy a „nem értem, de izgat” élményköre, a fantázia meglódulása, a világ ismeretlen mélységeinek és hatalmas kalandjának feltárulására a nyelvi formákon, poétikai megoldásokon, furcsa asszociációkon, egyedi hangnemen keresztül. Ismét az idegenségnél tartunk. Ez persze ingoványos terület, de szeretek ezen gondolkodni. Mindamellett vallva, hogy a nagyon is otthonos, belakható, azonosulható világokkal való találkozásra ugyanúgy szükség van időről időre.
– A kislányoddal való közös olvasásokról is írsz a kötetben. Milyen új szempontok nyíltak meg előtted a gyerekolvasókon keresztül? Mondhatjuk, hogy a kritikusi szigor olykor „ellágyulhat” a közös befogadás élményében?
– Valójában, amiket fentebb már szóba hoztam, nem kis részben e közös olvasások tapasztalatainak eredménye. Arról van szó, amikor meglepődöm egy-egy nem várt reakción a részéről, azon, hogy mikor mi inspirálja a befogadását, akár a vizualitást, akár a szövegiséget illetően. Amikor kérdéseket tesz fel, és mikor milyen kérdéseket tesz fel. Hogy tud működni a Barátnőm, Bori sorozat borzasztóan egyszerű történetvezetése, a kisgyerekkor leghétköznapibb, átélhető eseményeinek és helyzeteinek közvetlen
újraalkotása a nagyszülőknél alvástól kezdve a betegségen keresztül az úszni tanulásig, a barátnővel összeveszésig, a főzésig. És emellett működik Kollár Árpád A völgy, írta Tárkonyának költőien egyedi, játékos, időnként nonszensz, szubverzív nyelvi világa a depresszív „nemköltő költő” főhőssel és az antitündérrel, mert ez nagyon más, mint amivel találkozunk. Ez irodalom. Mint ahogy művészet Dániel
András kufliuniverzuma is, a rengeteg apró képi részletmegoldással, önreflexivitással, metagesztussal, bölcseleti pillanattal, miközben alapvetően egy szerethető lénycsapat vicces kis kalandjait olvassuk. Odafigyelek a közös olvasásélményeinkre, beszélgetésekre, és gondolkodom – meglehetősen egyszerű munkamódszer. Nincsenek nagy titkok, rácsodálkozó gondolkodás van. A kritikusi szigor szerintem nem lágyul el, ugyanis hasonló szemléletmódot alkalmazok a gyerekirodalmi kritikáimban, mint bármely más szépirodalom esetében: mindkét esetben a mű árnyalt megértésére törekszem, de nagyon izgalmas, hogy bizonyos esetekben nem csak a magam befogadásélménye van segítségemre a folyamatban. De valójában a felnőtt irodalom esetében is igyekszem letapogatni más olvasói reakciókat, és gondolkodni rajta. Ha van rá lehetőség, el szoktam olvasni a Moly.hu értékeléseit, beszélgetek barátaimmal. Hiszek a tükrökben, és nem tartom magam sem tévedhetetlen, sem mindentudó kritikusnak. De a kritikának, mint szövegműnek ezzel együtt érvényes és vállalható állításokat kell tennie, akár a kételyek megfogalmazása, akár az értelmező gesztusok, akár a dicséretek terén.
– A Túl a fedélen nemcsak tudományos, hanem szemléleti állásfoglalás is. Milyen felelőssége van ma a gyerekirodalom-kritikusnak a nyilvános irodalmi diskurzusban?
– Úgy gondolom, hogy a legnagyobb felelőssége abban van, hogy megmutassa, hogy egy gyerekirodalmi alkotás ugyanúgy komolyan veendő és összetett módon értelmezhető mű és művészeti-kulturális termék, mint bármely más könyv. Minden más ebből következik, és ezután jön.
– A kötet egyik legnagyobb erénye a gyerekirodalom és „az” irodalom közötti falak lebontása. Hogyan látod ennek a határátlépésnek a tétjét az irodalomtudomány és a szélesebb olvasóközönség szempontjából?
– Az irodalomtudomány szempontjából az a tét, hogy a gyerekirodalommal foglalkozó értelmező és kritikus képes legyen megmutatni egy minőségi gyerekkönyv esztétikai összetettségét és különlegességét különböző kultúratudományos kérdezésmódok felől – akár a klasszikusabb megértéselméletek, akár a – relatíve – újabb kultúraértelmező irányok segítségével. A szélesebb olvasóközönség szempontjából pedig az lehet a tét, hogy segítsük azt a folyamatot az egyébként nagyon szerény elérési eszközeinkkel, amely a plurális tartalomfogyasztásra ösztönzi a szülőket és pedagógusokat, gyermekekkel foglalkozó szakembereket, azaz láthatóvá tenni a gyerekirodalmi paletta sokszínűségét és értékét, akár rejtett, kisebb nyilvánossághoz eljutó szeleteit. Hogy a nyitottságot és a kísérletezőkedvet ösztönözzük, segítsük a konvenciók és berögzültségek lebontását, hogy ne féljünk a kortárs gyerekkönyvek akár eleinte szokatlan képi és szövegvilágával történő ismerkedéstől, ne féltsük ezektől a gyereket és magunkat, hogy meg tudjuk mutatni, hogy miért gondolunk egy adott könyvet minőséginek vagy izgalmasnak. A kísérletezőbb, a „kézműves” gyerekirodalom, illetve a kevésbé szem előtt lévő, de igényesnek és ajánlhatónak tartott gyerek- és ifjúsági irodalmi alkotások jobban rászorulnak a szakmai visszajelzésekre és a láhatóvá tételre, mint a populárisabb kiadványok. De fontosnak tartom a népszerű művek árnyalt és elfogulatlan, negatív előítéletektől mentes kulturális kontextualizálását is. Én abban hiszek, hogy az a hasznos, ha minél inkább sokrétű a befogadási mezőnk, és sokféle olvasásélménnyel találkozik a gyermek is – ahogyan nem féltem őket a kísérletező könyvektől, úgy nem a magukat könnyebben adó, gyorsabb hatásra törekvő kiadványoktól sem. Ártani semmi sem fog, de minél rétegzettebb a tapasztalati mező, annál hatékonyabban épít bármilyen olvasmány.
Simonfalvi Ancsa