Már-már közhelyesen cseng és igen elcsépelt egy neves művész jellemzésekor a legnagyobb hatású jelzős szerkezet használata, de Tarr Béla esetében valóban egy olyan alkotóról van szó, akinek hatása filmrendezők, esztéták és nézők generációira, valamint az egyetemes filmművészetre példa nélküli. Közönsége eklektikusabb nem is lehetne: nézik a filmjeit értelmiségiek, filmszakos egyetemisták, világhírű színészek és filmrendezők, hajléktalanok, zenészek, melósok. A 2026. január 6-án, hetvenévesen elhunyt filmrendező a lehető legteljesebb életművet hagyta ránk, talán a valaha volt legmegrázóbb lezárással. Most őrá emlékezünk.
Tarr Béla 1955. július 21-én, Pécsen született. Mindkét szülője színházi ember volt, apja id. Tarr Béla díszlettervező, anyja Tarr Mari a Madách Színház súgónője. Már tizenévesen elkezdett amatőr dokumentumfilmeket készíteni, munkásemberek életét, munkáját, lakhelyét mutatta be ezeken a filmeken. Alkotásait egyetemeken vetítették. Felfigyelt rá a kor legendás független filmstúdiója, a Balázs Béla Stúdió, amely pénzt és nyersanyagot biztosított számára, így elkészíthette mindössze 22 évesen első dokumentarista stílusú játékfilmjét, a Családi tűzfészek című, amatőr szereplőkkel leforgatott darabot. Hihetetlen, hogy valaki ennyire fiatalon képes volt ilyan pontosan megmutatni a kádári szocializmus lakhatási válságát, hogy az emberek miként marják és „gyilkolják” egymást legközelebbi hozzátartozóiikkal egy kis lakás szűk terébe kényszerülve a hetvenes évek Budapestjén. A keserű és tragikus családi drámát paradox módon groteszk humor szövi át a film egész játékideje alatt és így válik az alkotás egészen felejthetetlenné.
A Családi tűzfészek készítésének évében, 1977-ben Tarr megkezdte tanulmányait az akkor még Színház és Filmművészeti Főiskola nevű intézményben, filmrendező szakon, 1981-ben diplomázott. Diplomafilm című kisfilmje előtanulmányként szolgált az egy évvel később leforgatott Panelkapcsolat című játékfilmjéhez. A film egy fiatal házaspár konfliktusokkal, nehézségekkel teli életét mutatja be a Családi tűzfészekhez hasonló realista eszközökkel. Koltai Róbert és Pogány Judit alakíja a férjet és a feleséget. Ők ketten a forgatás idején már házasok voltak, ez még különlegesebbé teszi az amúgy is autentikus darabot. A központi helyszín ismét egy panellakás, a házaspár szűk élettere. Érdekesség, hogy nem fővárosi helyszínt választottak a forgatáshoz, hanem egy tiszaújvárosi (annak idején Leninváros) lakótelepet. Fanyar humor még van néhány jelenetben, de összességében már inkább a fájdalmon és a szenvedésen van a hangsúly, amiben mindkét fél felőrlődik.
A nyolcvanas évek első felében készült Tarr két színes filmje, a Szabadgyalog (1981), majd az Őszi almanach (1984). Az ekkor még hangját kereső filmrendező életművében ezek tekinthetőek amolyan művészi kísérletezésnek is. A doku-realista szemlélet helyett egy sokkal művészibb, stilizáltabb, esztétikusabb stílusban készült el ez a két film. Tematikailag is új irányba tartanak, a főszereplők személyisége, pszichológiai bemutatása hangsúlyossá válik, erős hatása érződik a német ikon, Rainer Werner Fassbindernek. Persze közben a társadalmi közeg, a kilátástalanság továbbra is jelen van, a Szabadgyalog esetében pedig még ugyan színes a kép, a stílus még közelebb áll a dokumentarista, nem esztétizált megközelítéshez. Az igazán jelentős változások az évtized második felében történtek meg Tarr filmművészetében, az Őszi almanachban feltűnt már alkotótársai között Székely B. Miklós és Derzsi János színészek, valamint Víg Mihály zeneszerző, akik Tarr állandó fontos társai lettek a későbbi filmjeiben.
1985-ben megjelent egy addig ismeretlen szerző, Krasznahorkai László Sátántangó című regénye, ami az író első prózai kötete. Tarr Béla mindenáron szeretett volna belőle filmet készíteni, de első alkalommal Krasznahorkai hallani sem akart erről, ám idővel megenyhült és mikor meggyőződött Tarr film iránti szenvedélyéről, megalkuvást nem tűrő művészi attitűdjéről, belekezdtek a közös munkába. A Sátántangó forgatása csak a kilencvenes évek elején indulhatott el, finanszírozási és egyéb technikai nehézségek miatt. Krasznahorkaival közösen dolgoztak a film forgatókönyvén és mielőtt elkezdődött a forgatás, még a nyolcvanas években elindult ezzel párhuzamosan egy másik közös filmes projektjük is, a Kárhozat című játékfilm fejlesztése-készítése, amit 1988-ban mutattak be a Berlinálén. Ez az alkotás Tarr Béla művészeténék fordulópontja, ugyanis itt már egy teljesen új filmnyelven fogalmazta meg mondanivalóját. A Kárhozattal született meg az az audióvizuális stílus, amit ma „tarrbélásnak” ismerünk, illetve sokan világszerte a közép- és kelet-európai film alfájaként és omegájaként tartanak számon. Fekete-fehér képi világ, markáns kompozíciók, hosszú snittek, sajátságos beállítások, lassú gépmozgások. A színészek már professzionális színművészek, de a korábbiakhoz hasonlóan realista jelenléttel, játékkal. Szürke, lepusztult, kilátástalan világ, munkások, periférián élő nyomorúságos alakok. A Kárhozat esetében egy isten háta mögötti bányászváros a helyszín. A helyi bár énekesnője körül bonyolódik a cselekmény, akibe egy középkorú férfi, Karrer beleszeret, ám az énekesnő ellenáll és visszautasítja a közeledését. Ebből az alapfelállásból bontakozik ki a súlyos filmdráma. A Kárhozat kultikus alkotás lett és Tarr Béla számára meghozta a nemzetközi elismertséget, több rangos filmfesztivál műsorába beválogatták. Tarr innentől kezdve minden filmjét Krasznahorkai Lászlóval közösen írta.
A kilencvenes évek elején kezdődött meg a Sátántangó forgatása, nemzetközi produkcióként, svájci-német-magyar együttműködésben. Anyagi nehézségek, bonyolult hosszú felvételek, elhúzódó próbák miatt több éven át tartott a munka és a végleges vágat 1994-re készült csak el. A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, ahol elnyerte a Caligari-díjat. Azt a filmnyelvet fejlesztette tovább Tarr, amit a Kárhozatban elkezdett. A cselekmény itt már a városon kívülre kerül, egy alföldi mezőgazdasági telepen játszódik. Az egykor virágzó hely szétesésének történetét meséli el a film. Egy hamis messiássá változó köztörvényes munkakerülő és társa kapják a feladatot, hogy megfigyeljék az itt élő munkásokat, jelentéseket adjanak róluk a százados úrnak a rendőrségen.
Ebben a filmben Tarr kitágította a határok közötti szélességet úgy, ahogy játékfilm esetében enyhén szólva nem szokás. A film elején közel tízperces képsoron sárban haladó teheneket nézünk, ami egyből áthangolja a nézőt egy más tudatállapotra. Ebben a ritmusban történik ezután minden. Ha van olyan film, aminek a megtekintése utána más emberként kelünk fel a székünkből, a Sátántangó minden bizonnyal ilyen. Medvigy Gábor operatőr, Víg Mihály zeneszerző (ő ezúttal az egyik legfontosabb szereplő is, Irimiás megformálója) a stáb legfontosabb alakjai Tarr és Krasznahorkai mellett. Közös munkájuk gyümölcse minden idők egyik legjelentősebb, legkülönlegesebb filmje lett, nem csak magyar viszonylatban.
Tarr következő munkája ismét egy Krasznahorkai-regény adaptációja lett. Az 1989-ben megjelent, Az ellenállás melankóliája című regényből készült Werckmeister harmóniák című film bemutatására 2000-ben került sor. A számos nemzetközi fesztiváldíj mellett ezúttal Tarr elnyerte a legjobb filmnek járó kitüntetést a 2001-es Magyar Filmszemlén is.
Igen komor, baljós hangulatú volt már a Kárhozat és a Sátántangó is, a Werckmeister harmóniák azonban már egy rémálomszerű apokaliptikus vízió lett. Egy kisvárosba vándorcirkusz érkezik. A fő attrakciójuk egy herceg nevezetű különös alak performansza, aki nagy hatású szónok és kiemelkedően fontos szerepet játszik a kisvárosban kialakuló kegyetlen erőszakhullám eszkalálódásában. A másik egy hatalmas bálnatetem, melyet kiállítanak, akár egy műtárgyat, nagyon erős vizuális metaforájává válik a filmnek.
Tarr szokásos színészei mellett (Derzsi János, Kormos Mihály) a főszereplő egy német színész lett, Lars Rudolph, de fontos szerepet kapott a filmben Hanna Scygulla, Rainer Werner Fassbinder ikonikus múzsája, és egy magyar színészlegenda, Kállai Ferenc is.
A Werckmeister harmóniákban az a sötét világkép, amely a Kárhozattal elindult Tarr életművében újabb szintet lép, a kilátástalanság tovább fokozódik, és fizikai erőszakba torkollik, amely során a város lakói elveszítik emberi mivoltukat, teljesen kivetkőznek önmagukból. A súlyos tematikában ugyanakkor az összeomlás, lealjasodás mellett fontos szerep jut a zenének is, így válik igazán rendhagyó, felejthetetlen moziélménnyé a film.
Némiképp meglepő irányt vett Tarr Béla soron következő mozifilmje. George Simenon A londoni férfi című regényét vitte vászonra azonos címen. A filmet 2007-ben mutatták be a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában. A magyar mester kitérőjeként is tekinthető film, egy művészi film-noir, igazi hipnotikus hangulatú lassú alkotás, melyet javarészt Korzikán, Franciaországban forgattak.
A film főszereplője egy Maloin nevű kikötői váltóőr (a cseh Miroslav Krobot alakításában), aki éjszakáit egy toronyban tölti, ahonnét lát mindent, ami a kikötő környékén történik. Ő figyeli meg őrhelyéről egyik este a címszereplő angol férfit (Derzsi János). A cselekmény egy lassú sodrású bűnügyi történet – gyilkossággal és egy táska pénzzel – alapos pszichológiai jellemábrázolással. A film képi világa szuggesztív, bámulatos, története fokozatosan kibontakozó, feszült hangulatú, súlyos.
A szereplőgárda igen színes, változatos. A főszereplő cseh színész mellett jelen van Tarr két állandó színésze, Derzsi János és Kormos Mihály (mindketten fontos szerepekben), Lázár Kati, Szirtes Ági, egy igazi világsztár, Tilda Swinton, Bók Erika (akinek első filmje a Sátántangó volt, még gyerekszereplőként, és ez után a szerepe után csupán egy filmben szerepelt, ami pedig Tarr utolsó alkotása, A torinói ló) , de feltűnik két jelentős magyar képzőművész is, Pauer Gyula és FeLugossy László, valamint Lénárt István, aki gyártásvezetőként dolgozott már több filmben is a Rákosi-rendszer idején. Érdekesség továbbá, hogy rendezőasszisztensként dolgozott a filmben Nemes László is, az Oscar-díjas Saul fia rendezője is.
Egy apokrif történet szerint Friedrich Nietzsche, német filozófus 1889. január 3-án Torinóban szemtanúja volt, ahogy egy kocsis ostorral veri a lovát, mire Nietzsche sírva borult a nyakába és ölelgetni kezdte. Ettől a pillanattól kezdve számítják szellemi leépülésének kezdetét. Ez az esemény inspirálta Tarr Béla utolsó mozifilmjét, A torinói ló című alkotást.
A Werckmeister harmóniák kisvárosi apokalipszise után ezzel a művével Tarr elérkezett a tényleges világvégéhez. A torinói ló maga a teremtéstörténet visszafelé, egészen addig, amíg minden fény ki nem alszik és semmi sem marad hátra.
Se kisváros, se falu, se tanya vagy telep, csak egy ház és benne egy idős férfi lányával. Velük van a ló is, a ház mellett és egy látogatójuk is akad, a szél pedig csak hangosan süvít megállás nélkül. Nincs megváltás, nincs üdvözülés, egyszerűen csak minden elfogy.
Utolsó nagyjátékfilmjében Tarr jól bevált színészeivel dolgozott. A férfi, Derzsi János, a lánya, Bók Erika, a látogatójuk pedig Kormos Mihály. A lovat Ricsinek hívják. A forgatókönyvet ezúttal is Krasznahorkai Lászlóval írták közösen, a zenét Víg Mihály szerezte, a díszletet pedig Rajk László tervezte.
A torinói ló a filmtörténet talán legemlékezetesebb búcsúja a Filmtől egy egészen rendkívüli alkotó részéről. Felkavaró, felejthetetlen élmény. Tarr egyértelművé tette akkori nyilatkozatában, hogy ez az utolsó filmje, ezután már nincs mit elmesélni, nincsenek történetek. Bár sokan kérdezték, készít-e még filmet, szerették is volna, de ő mindvégig következetes maradt önmagához és filmjéhez, vagyis hát a teljes életművéhez, hiszen gyönyörűen látszik minden egyes állomásán hogyan, hová tart ez a pálya és a végén magától értetődő volt az egész lezárása A torinói ló című filmmel, amellyel a Zsűri Nagydíját nyerte el a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon.
Tarr Béla saját elmondása szerint mindig ugyanazt a filmet forgatta, illetve sosem történeteket akart elmesélni, hanem állapotokat megmutatni. A filmjei valóban nem a bravúrosan felépített szerkezetre, a megdöbbentő fordulatokra épülnek, sokkal inkább a belső folyamatok megjelenítése, az erős atmoszféra és a karizmatikus karakterábrázolás, autentikus társadalomkép jellemzik. Tarr magába szívta a világot, ami körülvette, átáramoltatta magán és megalkuvást nem tűrően reflektált rá, művészetté transzformálta.
Tarr Béla a filmjeivel nem szórakoztatni akart. Alkotásait nem könnyű befogadni, súlyos, terhelő témák, de ő valójában csupán rámutat azokra a dolgokra, amikről nem akarunk tudomást venni, pedig tudjuk, hogy elkerülhetetlen előbb-utóbb szembenézni velük. A világvége-hangulat, az istentelenség, a nihilizmus, pesszimizmus gyakori címkék, amiket művészetére aggatnak, mindez azonban csak a felszín. Az emberi mocsok és gyalázat, a taszító, erőszakos alakok, bűnözők végül kiderül, esendő emberek egytől egyig, elesettek, szerencsétlen csavargók, a társadalom peremére szorult nyomorultak. Tarr valójában együttérzésre késztet, megadja mindenkinek az emberi méltóságot és tulajdonképpen minden filmjében ezt hangsúlyozza ki. Tehát ami primer szinten gonoszságnak, aljasságnak, kíméletlenségnek tűnik, az, ha jobban mögé nézünk empátia, szeretet. Ennek a legerősebb kifejezése a 2004-ben készült Prologue című rövidfilm, melyet Tarr Béla az Európa-képek című szkeccsfilmhez készített. Tarr kisfilmjében a kamera sorban álló emberek tucatjain fártol végig jobbról balra haladva. Hajléktalanok, munkanélküliek, szegényemberek állnak szinte szoborként. Aztán kiderül, hogy egy ablak kinyitására várnak, ami mögött egy hölgy készül arra, hogy mindenkinek adjon egy kis elemózsiát és egy forró teát. A szkeccsfilm a 2004-es uniós csatlakozásunkhoz készült és megmutatja, hogy honnan kerültünk mi ebbe az európai közösségbe.
Az eddig felsoroltakon kívül Tarr Béla készített több dokumentumfilmet (Hotel Magnezit, Muhamed), kisfilmet (Utazás az Alföldön, Prológus, TV-filmet (Macbeth) és legutolsó munkája 2019-ben pedig egy különleges mozis installáció volt, a Missing people, melyben bécsi hajléktalanok életet mutatta be.
A filmkészítés mellett Tarr mozifilmes karrierje lezárulta után elindított egy posztgraduális filmes képzést is Szarajevóban, ahol rendhagyó oktatásban részesültek a diákjai és olyan világhírű filmrendezők tartottak kurzusokat, mint a mexikói Carlos Reygadas vagy a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul. Amikor néhány diákot el akartak küldeni a képzésről, akik nem tudták fizetni a tandíjat, Tarr nem volt hajlandó megválni tőlük, ami aztán a képzés megszűnéséhez vezetett. 2020 után a FreeSzFE-n tartott workshopokat.
Tarr Béla nem csak filmrendező és forgatókönyvíró volt: a 2000-es évek elejétől producerként főként fiatal tehetségek filmjeinél segédkezett.
Tarr Béla alkotásait nem egyszerű befogadni, nyilvánvalóan nem egyszeri, könnyű fogyasztásra szánt filmek. Ugyanakkor a befogadásuk, élvezhetőségük és megértésük semmi esetre sem végzettséghez, iskolázottsághoz kötött. Nyitott elmével, szabad szellemmel és türelemmel érdemes belefogni a filmjei megtekintésébe. Talán nem kapjuk azt a könnyen jövő, hamari kielégülést, élvezetet, mint sok más film esetében, ám ha hagyjuk ezeket az alkotásokat kifejteni hatásukat, akkor egy igazán mélyre hatoló, fajsúlyos belső átalakulásban lehet részünk, ami akár egész világlátásunkat is erősen átformálhatja. Mindenképpen többek leszünk általa.
Bár Tarr Béla meglehetősen rendhagyó, szerzői filmeket készített, nem csak egy szűk réteg számára lett a világ egyik legkülönlegesebb alakja, hanem a jóval szélesebb popkultúrában is elterjedt és ismert lett a munkássága, elsősorban azoknak a mémeknek köszönhetően, melyek legismertebb filmjeinek ikonikus képsoraiból készültek. Napjaink egyik legmeghatározóbb hiphop előadója, Beton.Hofi nemrégiben jelentkezett a Tarr Béla című videóklipjével. A kisfilm emlékezetes zárójelenetében a rapper és a világhírű rendező ikonikus módon, együtt dohányozva tűnik fel.
Világhírneve olyan filmes hírességeknek is köszönhető, mint Brad Pitt (akinek egyik legkedvesebb filmje a Sátántangó és házimozijában különleges vetítést is szervezett, ahová csak a legkiváltságosibbak kaptak meghívást.) Gus van Sant filmrendező példaképének tartja a magyar mestert, és a hosszú snittes megoldásokat filmjeiben az ő hatására kezdte el alkalmazni. Végül, de nem utolsó sorban Susan Sontag, a Sátántangót minden idők egyik legnagyobb alkotásának tartja, elmondása szerint akár minden nap meg tudta volna nézni.
Tarr Béla a világ egyik legkülönlegesebb és legjelentősebb művészi életművét hagyta ránk, akik még itt vagyunk az életben. Alkotásai egyszerre szólnak a magyarokhoz, a közép- és kelet-európaiakhoz és minden emberi lényhez. Filmjei nem a magasművészetet értő, filmszakos szűk rétegnek szólnak, hanem mindenki közös kincse. A megértésük nem iskolázottság kérdése, egyszerűen csak belül meg kell nyílni. Ilyen könnyen megy. Halálával egy korszak zárult le, mi pedig boldogok lehetünk, hogy abban a korban éltünk, mikor ő alkotott. Nézzük újra és újra a filmjeit, hallgassuk meg a vele készült interjúkat, figyeljünk arra a szabadságra és autonómiára, ami árad belőle.
A Tudásközpontban és a Csorba Győző Könyvtár hálózatában kölcsönözhető Tarr Béla filmek DVD-n:
- Családi tűzfészek
- Kárhozat
- Sátántangó
- Werckmeister harmóniák
- A londoni férfi
- A torinói ló
- A Partizán műsora Tarr Béla emlékére
- Tribute video, zenés montázs Tarr Béla filmjeiből
Képek: imdb.com, nfi.hu
Harangi István