Az októberi Országos Könyvtári Napok során csaknem 200 kisgyerek találkozott a Csorba Győző Könyvtárban és az ANK Fiókkönyvtárban Kertész Erzsivel. A könyvbemutató apropóján a problémaorientált könyvek fontosságáról, regények világteremtéséről és a könyvekkel való örök barátságról beszélgettünk a szerzővel.
Számos köteted jelent meg az elmúlt 10 évben, sokféle műfajban, sokféle hangon szólalnak meg a történeteid. Mit gondolsz, ez az eredeti szakmádnak is köszönhető?
A pszichológia biztosan visszaköszön az írói munkámban. Nagy általánosságban szerintem főleg a karakterek kidolgozásában van a segítségemre, de ez nem azt jelenti, hogy tudományos alapon alkotom meg a szereplőimet, inkább abban segít, hogy ha kialakult bennem egy erős kép a figuráról, akkor a szakmai tudásomat is bevetem, hogy minél életszerűbbre csiszoljam. Olyan is van, amikor a téma máris magával hozza a pszichológia alkalmazását: ez a segítő könyveimnél fordul elő, amikor a mese egy adott problémára, lélektani jelenségre reflektál. Ilyenkor több tudatossággal kell dolgoznom, figyelve arra, hogy ne menjen a mese rovására a hangsúlyozott lélektani irányultság.
Személyes kedvencem az első könyved, a Labirintó. Hogy született meg ez a mese?
Több mint tíz évvel ezelőtt gyerekkönyveket keresgélve, vásárolva szállt meg az ihlet. Egyrészt el voltam bűvölve a könyvek változatosságtól, újszerűségétől, másrészt egy kis hang a fülemben azt súgta, hogy ilyesmit én is tudnék írni. Azt hiszem, akkoriban nagyon hiányzott nekem valamilyen kreatív tevékenység. Nem volt tétje, de azért mindent beleadtam, igyekeztem minél egyedibb világot teremteni. Különös lények, fura csavarok a történetszövésben – semmiben nem fogtam vissza magam. Nagyravágyó célként tűztem ki magam elé azt is, hogy ne nagyon hasonlítson semmihez, amit addig olvastam. Az eredménnyel kapcsolatban persze vegyes érzéseim voltak, de a félig kész szöveget nagy bátran elküldtem néhány kiadónak. Végül Lovász Andrea vette gondjaiba a kéziratot a Cerkabella Kiadónál, akivel azóta számtalan közös munkát, projektet tudhatunk magunk mögött. Ő volt az, akinek az első visszajelzései és biztatása alapján tovább dolgoztam a szövegen. Akkor még nem sejtettem, hogy pár év múlva csakis a gyerekkönyvek töltik majd ki az időmet: néha írom, néha felolvasom őket. Nem is tudnék ennél jobb hivatást elképzelni.
A pécsi könyvbemutató egyik fő slágere a Göröngyös úti iskola kötetei voltak, amik leginkább a problémaorientált könyvek kategóriájába sorolhatók. Annak is készültek?
Igen, ezek célzottan problémaorientált könyvek, konkrét felkérésre írtam őket. A kiadó megkérdezte a szülőket, milyen témáról olvasnának szívesen a gyerekeiknek, és mindannyiunk meglepetésére az önbecsülés témája merült fel erős igényként. Ez nagyon megmozgatott érzelmileg, mert nem gondoltam, hogy ilyen kicsiknél is általános ez a probléma. Egyetlen kötetben gondolkodtam, melynek egy furcsa kisfiú állt a középpontjában, aki azzal kelt megütközést a környezetében, hogy minden nehézsége ellenére királynak érzi magát, ezért koronát és palástot visel. Érdekes volt arról írni, hogyan viszonyulnak ehhez a többiek, és ez a megközelítés nekem is segített átgondolni, hogy egy gyereknél az önértékelés milyen mértékben függ a környezet visszajelzéseitől. A könyv sikere aztán magával hozta a folytatásokat. Minden kötetnek egy-egy kisiskolás problémakör áll a középpontjában, és mivel állandó szereplőkkel dolgozom, az olvasók ismerősként üdvözölhetik a Göröngyös úti iskola tanulóit. Szeretném itt megemlíteni, mennyire meghatódtam nálatok, Pécsett az említett októberi találkozónkon. A gyerekeket annyira megmozgatta a sorozat, hogy szinte mindenki úgy érezte, szívesen megosztaná a saját göröngyös vagy csak hepehupás történeteit. Alig akarták abbahagyni a mesélést. Azt hiszem, a legnagyobb hozama ezeknek a könyveknek, hogy gyerekben is, szülőben is tudatosítja: a nehézségekről szabad, sőt kell is beszélni, ez már önmagában is gyógyító lehet.
A másik nagy kedvencként a Panthera sorozatot említették a gyerekek. Melyik sorozatot írod könnyebben?
A Pantheránál a világteremtés jóval több előkészítést igényel. Mihelyt kilépek a realitás keretei közül, részleteiben kell kidolgoznom azt a világot, amelyben azután otthonosan mozognak majd a szereplőim. Ha ez megvan, akkor már dinamikusan tudom írni, hiszen alapvetően kalandregényről beszélünk, kell hozzá a lendület. De utólagos szerkesztési munka is jócskán van a kézirattal, mert a több szálon futó cselekmény megköveteli, hogy minden részlet, időzítés rendben legyen. A gyerekek imádják felhívni a figyelmemet a következetlenségekre, náluk talán már csak a szülők élvezik ezt jobban. Én meg igyekszem ennek elejét venni, de azért időnként becsúszik egy-egy porszem a gépezetbe. Emiatt talán mondhatom, hogy a Göröngyöst könnyebb írni: rövidebb, realisztikusabb, kevésbé bonyolult a cselekmény. A pszichológiai irányultsága miatt azonban ott is figyelnem kell a pontosságra, és néha az is nagy fejtörést okoz, mekkora legyen a konfliktus, a dráma, hogy ne terheljem túl a kis olvasókat, de elérjem, hogy érzelmileg bevonódjanak.
2020-ban megjelent az első felnőtteknek szóló köteted, Az átutazó. Miben volt más az alkotási folyamat és milyen volt a könyv fogadtatása?
Az átutazót sajnos kevesen ismerik – talán a témája miatt a korábban említett Labirintóhoz hasonlóan nem szólít meg olyan széles réteget. Az írás folyamata nem sokban különbözött a gyerekkönyveimtől: ha beszippant a szöveg, megszűnik a külvilág. Nem voltak előzetes elvárásaim a fogadtatásról, azt hiszem, már megedződtem annyira, hogy tudjam, vannak megosztó szövegeim, de egy kis sajnálkozás azért van bennem amiatt, hogy csak kevesekhez ért el a könyv. Érkezett elismerés és fanyalgó kritika is, és egy-két „már megint mi volt ez?” -arcot is láttam. Azt hiszem, kicsit el voltam kényeztetve a gyerekirodalom világában, megkockáztatom, hogy talán a gyerekírói skatulya is körém nőtt, amiből nehéz kilépni. Ennek ellenére továbbra is van bennem nyitottság arra, hogy felnőtteknek írjak, még akkor is, ha a könyvpiacnak ez a része nem tartogat olyan sikereket számomra, mint a gyerekirodalom. Nem kizárólag az olvasók számával, vagy a dicsérettel mérhető a siker, néha az ember egyszerűen csak azt érzi, hogy meg kell írnia valamit. A fogadtatással kapcsolatban pedig azt is be kell vallanom, hogy nem szoktam a könyveim értékelését olvasgatni az ezzel foglalkozó fórumokon.
Min dolgozol most?
Körülbelül két hónapja kezdtem bele egy felnőtteknek szóló regénybe. Sokat még nem tudok mondani róla, folyamatosan alakul a fejemben, de nagy lendülettel és kedvvel írom. Úgy tervezem, hogy jövő tavaszra már megosztható fázisba kerül, ekkor fogok kiadót keresni hozzá. De hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, valamelyik este félálomban megjelent előttem egy figura, olyan élesen, hogy azonnal tudtam: ő bizony nem más, mint a következő mesehősöm. Ilyenkor mindig van egy kis feszültség bennem, melyik kézirathoz nyúljak először, hiszen a felnőtt könyv sok időt kíván, és nem jó kiesni a ritmusából, másrészt viszont nem szerencsés túl sokáig tologatni egy új ötletet sem, mert törődés híján könnyen elenyészhet, elfogy belőle a töltés. Így valószínűleg belekezdek párhuzamosan a mesébe is, ha már így rám parancsolt a főhős.
Van olyan könyvtárhoz kapcsolódó emléked, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?
Első osztályos koromban elég gyorsan megtanultam olvasni, és lehetőséget kaptam arra, hogy délutánonként, napközi idején az iskolai könyvtárban segítsem a könyvtáros néni munkáját. Pakolásztam, katalóguscédulákat rendezgettem – fogalmam sincs, milyen hatásfokkal, mert egyébként nem vagyok igazán rendszerező típus. Ez a feladat egyszerre volt megtiszteltetés és valahogy természetes is: hát persze, hogy itt a helyem! Nincs is ennél jobb hely a suliban. Furcsa arra gondolni, hogy a polcok elrendezésére máig emlékszem, miközben a könyvtárosnő arcát sajnos már nem tudom magam elé idézni. De annyi bizonyos, hogy a könyvekkel örök barátságot kötöttem.
Simonfalvi Anita
Az interjú a Csorba Győző Könyvtár Könyvtári Hírzengő című lapjának 2022/4. számában jelent meg. A teljes lapszám ITT olvasható.