A szomorúság háromszöge

Ruben Östlund, svéd filmrendező már a 2014-es Lavina című filmjével gúnyosan kritizálta a nyugati társadalmat, egy párkapcsolati (családi) szatírán keresztül. A családi és a nemi szerepeket, illetve a hozzájuk tartozó társadalmi elvárásokat középpontba helyező film egy tipikus svéd középosztálybéli házaspár és gyerekei kalandját-drámáját meséli el egy modern síparadicsomban. A következő, cannes-i Arany-Pálma nyertes A négyzet című alkotásában már a nemi szerepek karikatúrája mellett megjelenik a felszínesnek és képmutatónak ábrázolt kortárs képzőművészeti szcéna közege, valamint a korunkra jellemző politikai korrektség fricskája, mindemellett a gazdagok-szegények kérdése is fontos szerepet kap. Akárcsak a Lavina, az A négyzet esetében is az irónia, a szarkazmus eszközével mutatja be a rendező a világot, amiben élünk. Az idei évben pedig elkészült legújabb filmje, az A szomorúság háromszöge, amivel ismét elhódította a cannes-i filmfesztivál fődíját. A kortárs művészet után Östlund a divat-, a modellszakma, és a gazdag milliárdosok világán keresztül meséli el, milyen világban élünk 2022-ben. Ha lehet, még tovább fokozott maró, már-már groteszk iróniával élcelődik szereplőin, szembesít minket jelenünk börleszkbe illő életet élő felső tízezrével. A közel két és félórás játékidő olyan hamar elrepül, hogy észre sem vesszük, ugyanis Östlund az egész film alatt végig konstansan nevettet szinte minden jelenetben, egészen ellenállhatatlanul.

A szomorúság háromszöge, Östlund korábbi filmjeihez hasonlóan azért is kiváló alkotás, mert ugyan újra a nyugati embert helyezi fókuszba, mégsem propagál, épp ellenkezőleg tesz: kritizál, kifiguráz, ironizál. Szükség is van az efféle kritikai attitűdre, mert a nyílt, egyenes beszédmódot lassan teljesen ellehetetlenítik a különféle identitáspolitikai narratívák, Östlund pedig szerencsére nem áll be közéjük.

A svéd mester legújabb filmje három fejezetre tagolódik. Az első részben egy divatbemutatón vagyunk, ahol érzelemmentes arckifejezésű, sok esetben meghatározhatatlan neműnek tűnő modellek már javában fel-alá járkálnak a kifutón, és közben a háttérben egy óriási képernyőn villódznak napjaink divatos hashtag-gel ellátott semmitmondó kifejezései egyenlőségről, klímaváltozásról, továbbá feminista szimbólumok, s közben máris csorbul az egyenlőség, amikor a nézőtér legelső sorából hátrébb ültetnek valakit, mert az ő helye már egy „egyenlőbbnek” jár, aki késve ért oda.

Ezt követően láthatjuk, ahogy egy rendező modell fiúkat instruál: nézzenek vidáman vagy mogorván, annak megfelelően, hogy olcsó H&M terméket reklámoznak vagy egy prémium kategóriásat. Ennek a jelenetnek a furcsán humoros atmoszférája alapozza meg a film irányultságát.

Az egyik fiatal modell fiú és szintén modell (és egyben influenszer) barátnője az első fejezet főszereplői. Luxusétteremben vacsoráznak, amikor egy konfliktushelyzetbe kerülnek: Carl sérelmezi, hogy újra neki kell fizetni a lány, Yaya helyett, aki háromszor annyit keres, mint ő. Egy banális probléma, ami aztán a felek makacssága miatt óriási veszekedésbe torkollik. Egyszerre komoly és röhejes a szituáció, az ember kicsit kínosan is érezheti magát nézése közben, annyira zavarba ejtően intim közelségbe kerülünk a párhoz. A film egyik központi témája a pénz, és már ebben az imént említett első vitajelenetben is ez a konfliktus fő forrása. Carlon és Yayán kívül az első fejezetben feltűnnek még a divatszakma ügynökségei, marketingcégei, és azok önelégült képviselői.

A második felvonás egy luxusjachtra kalauzol. Carl és Yaya ajándékba kapja a luxusutazást. Megjelennek a felső tízezer képviselői: a modell pár mellett egy orosz milliárdos nejével (aki a 80-as évek vége felé gazdagodott meg a trágyának köszönhetően, ő ugyanis ezzel kereskedik), egy megjelenésre is tipikus angol idős házaspár (ők gránátok eladásával szedték meg magukat), továbbá egy dáma, aki piszkot vélt látni a nemlétező vitorlán. Különös humor forrása a filmnek egy német házaspár, ugyanis a feleség afáziás, és az ő szokatlan reakciói egészen pikánssá teszik az amúgy is szatirikus jeleneteket. Ezen a ponton megjegyzendő, hogy örömteli, hogy van még olyan alkotó, aki mer szinte bármivel viccelni, manapság ugyanis lassan eltűnik a merész, pimasz humor, hiszen szinte mindig van valaki, aki megsértődik egy odaszúrósabb poénon.

A napozgató, fürdőzgető, pezsgőzgető, trécselő luxusvendégek mellett megismerjük az őket kiszolgáló személyzetet. Egy „motivációs” jelenetben tettenérhetővé válik, hogy a személyzet fő mozgatórugója is a pénz. Ennek érdekében megtesznek bármit, amit csak kívánnak tőlük. Ha például az egyik idős hölgynek az a kívánsága, hogy fürdőzzön az egyik felszolgálólány is, majd az egész személyzet csúszdázzon, akkor az úgy is lesz. A filmben több hasonlóan abszurdnak tűnő jelenet van, ami a jachton játszódik, mégis reálisnak hat minden, ami történik. Valójában ezek nem túlzások, noha annak tűnnek: Östlund ugyanezt a módszert alkalmazta már a Lavina és az A négyzet esetében is, egyszerűen zseniálisan ért ahhoz, hogyan mutassa meg azokat az eseményeket, amiket abszurdnak, túlzónak érzünk, holott azok mindennaposak. Az egyik legjobb példa ezek közül, amikor Yaya egy tál ínycsiklandó tésztával pózol és fotóztatja magát, amiből aztán egy falatot sem eszik, de a kép egyből megy az instára.

A jachtos fejezet csúcspontja a kapitányi vacsora. Itt láthatjuk első ízben a „nagyfőnököt” mesterien megformáló Woody Harrelsont. Ínyenc ételfogásokat és drága italokat szolgálnak fel gazdagoknak, egyiket a másik után, szól a zene a zongoráról (amihez zongorista már nem kell, hiszen egy program lejátssza a darabokat helyette) a hangulat a tetőfokára hág. Mindeközben a hajó viharba kerül, és a sok dülöngélést, hánykolódást egy idő után már egy vendég sem tudja elviselni, különféle formákban távozik belőlük a sok finomság, ami elfogyasztottak… Egyedül a marxista nézeteket valló kapitány és az orosz kapitalista trágyakereskedő azok, akik talpon maradnak, és isznak, csak isznak. Magukhoz ragadják a mikrofont, és idézeteket olvasgatnak fel hangosan telefonjukból (Lenintől, Marxtól, Ronald Reagantől, Margaret Thachertől), ami bezengi az egész hajót.

A film zárófejezete egy szigeten játszódik. A túlélőink hajótöröttként kerülnek ide. Azok a képességek és javak, amikkel burzsoá szereplőink rendelkeznek, többé semmit nem érnek, ugyanis az új helyszínen egészen másra van szükség az életben maradáshoz. Kiderül, hogy a vélhetően valamelyik távol-keleti országból származó takarítónő az egyedüli, aki tud halat fogni, azt elkészíteni, és tüzet rakni. Új hierarchia alakul ki egy olyan vezetővel, aki addig a legalsóbb szinten volt, ráadásul nő. De vajon képes-e egy nő jobb és igazságosabb társadalmat teremteni? Ebben az új helyzetben átalakulnak a szerepek, legalábbis látszólag. Végső soron saját szükségletei kielégítése lesz összes hősünk számára az elsődleges. Erről ad végtelenül ironikus jelentést a A szomorúság háromszöge című film, aminek a befejezése is tartogat még meglepetéseket.

Végezetül, szomorú kötelességünk beszámolni arról, hogy a film női főszereplője, a Yayát alakító dél-afrikai Charlbi Dean idén augusztus végén tragikusan hirtelen elhunyt, mindössze 32 évesen, így nem élhette már meg az A szomorúság háromszöge nemzetközi premierjét. Nyugodjon békében. Az ő kiváló alakítása miatt is nagyon ajánlott a film megtekintése.