Tóth Krisztina, tavalyi évben megjelent Bálnadal című kötete a fülszöveget idézve: költői-írói pályájának „legmegrendítőbb” alkotásait tárja fel előttünk. A 2017 és 2020 között írt versek nem titkolt célja, hogy az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseit tegye fel az olvasónak: miért vagyunk itt, hová tartunk, mi végre cselekszünk vagy nem cselekszünk? A hol rövidebb, hol hosszabb költemények olykor a hétköznapi helyzetek tömör, tárgyilagos bemutatásával, olykor pedig elvont szimbólumok, költői képek segítségével próbálják rávenni a befogadót, hogy ezekkel a nehéz, és sokszor kellemetlen válaszokat felszínre hozó kérdésekkel szembesüljenek.
Kép forrása: Könyves Magazin
A kötet három ciklusba gyűjti a verseket. A Völgyút igen változatos versformákat tartalmaz, néha szabályos négysoros versszakokból áll, máskor kétsoros vagy szabadabb versformákat vonultat fel, de szerepelnek versszakokra nem tagolt alkotások is. A Kínai utazás tíz haikuból1 áll, a Terek tizenöt szonettje pedig egy-egy helyszín, élettér motívuma köré épül.
A világ abszurditása mellett a hétköznapok líraiságát, mélységét és tragikumát emelik ki a szövegek, az emberi lét nehezen megszokható pillanatait. A formai hagyományok és kötöttségek mellett a témák eredetisége, újszerűsége is érződik a modern élet motívumainak (Babzsák, Vatera) megjelenése kapcsán. A költő nem könnyíti meg az olvasó dolgát, mert csupán célzásokból, finom utalásokból, rövid monológok kiragadott részleteiből, mintegy a sorok közt olvasva kell kihámoznia az események fájdalmas valóságát. A lágyság-tömörség, a puszta test és a testetlenség képi párhuzamának feszültségteremtő ereje árad a sorokból. Az emberi arc és az éteri hold is gyakran felbukkanó és egymásra asszociáló képei a költeményeknek („ázó hold karéjára”, „múltbeli tablón majdani arcok”). A két motívum hol szenvtelenségével és élettelenségével, hol pedig lüktetésével emeli ki a létezés kettősségét, ellentmondásosságát.
A sorok közül gyakran kicseng a költészet prófétai szerepvállalása: hogy a versek nem pusztán a valóság feltárására és érzések, gondolatok rögzítésére szolgál, hanem ezeken túlnyúlva utat mutat, elvezet egy ismeretlen világba, önmagunk megismerésére buzdít. Ugyanakkor a címadó vers is arra figyelmeztet, hogy aki elindul ezen az úton, óhatatlanul is veszélyes terepre lép, a körülötte lévők meg nem értettsége kíséri lépteit („a bálna énekét senki se fejti meg”). A költő nem tehet mást, minthogy a költészet súlyát felvállalva oltalmába veszi a sérülékeny, esendő, felé forduló, szépségért szomjazó embereket, lírai hangokat kereső olvasókat.
Kép forrása: Könyvterasz.hu
Már a nyitóvers is nagyon erőteljes gondolatokat és érzéseket hoz felszínre, hiszen az élet elmúlására és a halálfélelemre reflektál. Tandori Dezső Hommage című versének parafrázisa, a pályatárs halálának feldolgozása. Az üresség és a sötét színek tónusa (fekete égbolt, vonuló füst, seregélyfelhő) kiemeli a sorok között megbújó, nehezen feldolgozható érzéseket, mint a tehetetlenség, bánat, belenyugvás, melankólia, és ezek végigkísérik a versek nagy részét is. A két költemény közös szimbóluma a dió: „hulló dió a szemhatáron” (Tóth Krisztina: A mégegyszer-út); „kopogjon tört szemük dióverése” (Tandori Dezső: Hommage).
Kép forrása: Cultura.hu
A címadó vers induló képe, a bálna vándorlása és éneke az egész kötet központi motívuma. Ez a mintegy éteri, nem evilági dallam a költészet metaforájaként is értelmezhető; a bálna hangja is titokzatos, egyszerre ismeretlen és ismerős érzéseket hoz fel bennünk. E varázslatos muzsika azonban ésszel fel nem fogható, elménkkel nem értelmezhető, sokkal inkább a szívünkre hat. Ugyanez igaz a versek befogadására, azokban való elmélyülésre is, hiszen a lírai alkotások is tudatalattink hullámait korbácsolhatják fel, akár a bálna hatalmas teste a tenger mélyének rétegeit. A magányos bálna sodródása jól érzékelteti a költők és a költészet iránt fogékony, befelé forduló emberek meg nem értettségét, kívülállóságát.
Ha a verset ars poeticaként olvassuk, szomorú igazságokra döbbenhetünk rá: az írással egyedüllét és lelki sebek járnak. Tóth Krisztina egy interjúban erre a megállapításra reflektálva megállapítja, hogy az „egyedül vagyunk” állapota nem feltétlenül kelt szomorúságot, hiszen a befelé forduláshoz is szükség van arra, hogy időnként csupán önmagunk társaságában lehessünk. Személyes élménykét az úszást mint meditációs tevékenységet emeli ki, ami egyfajta „együtt lélegzés a világgal”. S ebben az állapotban átélhetővé válik az univerzummal, a létezéssel való egységélmény. „A művészet, az alkotás valójában testi dolog, mélyen érzéki tevékenység, amelyben minden egyes porcikánk részt vesz, de ahhoz, hogy az a sűrű, fekete massza, ami kiválasztódik, az a parfüm alapanyaga legyen, ahhoz ugye, kell a titok.”
Az idő megállíthatatlanul múlik, az ember árnyékává válik régi önmagának, s ennek fájdalmas és beletörődő felismerése a leghangsúlyosabb az első ciklusverseiben. A Völgyút az élet második felének jelképeként a múlt iránti felelősség kérdéseire koncentrál. Múltbéli és a jelenben felbukkanó képek rajzolódnak egymásra, hogy rájöjjünk, ami elmúlt, nem lezárható ugyan, de valamilyen formában folytatódik, kihatással van a jelenre. A jelenlét és a hiány összefonódása alkotja az emlékek mélyről feltörő fájdalmát.
Az idő és az emlékek egymásba fonódnak; a lírai én gyakran keres fel a múltban fontos helyeket, tereket, embereket. Elmúlt eseményeknek, hangulatoknak, érzéseknek ez a visszahozhatatlansága öleli körül a Terek ciklus szonettjeit is. A költemények egy része (Nézőtér, Tűztér, Piactér, Reptér) egyszerű, hétköznapi képekben ragadja meg az élet sivárságát, kiüresedettségét, kilátástalanságát. Mindezeket az objektív nézőpontú leírás, közvetítésszerű narratíva nagyszerűen érzékelteti. A versek soraiból szinte teljesen hiányoznak az érzelmek, csupán tárgyilagos látképeket kapunk. A Raktér című szonett épp az ellenkező hatást szeretné kiváltani. Minden versszakban felbukkan egy-egy kérdés, amik mögött felkavaró érzések bújnak meg (Te most alszol? Most meg mit nevetsz? Jézus, te sírsz. Emiatt? Felviszlek egyszer a hegyekbe, jó?). A kérdéseken túl az ellentétek is (fekete-fehér, koszos-tisztán, nevetsz-sírsz) a bizonytalanság érzetét keltik. Ezt a bizonytalanságot próbálja ugyan az utolsó sor egy halvány vigasztalással kompenzálni, de kérdés jellege miatt érezzük, mennyire illékony ez a vigasz.
Tematikájában ezek a költemények egy-egy társadalmi kérdés köré épülnek, egy-egy krízist villantanak fel (egy házaspár találkozása egy színházban, egy gyermek elvesztése, szülő-gyerek kapcsolat), emberi sorsokat sűrítenek versformába. A felsorakozó képeken, szituációkon, eseményeken túlmutatva a magány egyetemessége a kötet központi és folyton visszatérő motívuma. Ez a magány egy kő a zsebben, egy kiszáradt mező, egy néptelen rakpart, egy mélyben úszó vagy egy, már kizsigerelt bálna, egy hadaró örvény, egy repedő csónak, egy vízben ázó kenyér.
A ciklusban találunk több olyan alkotást is (Játszótér, Ártér), melyek a gyermekkor idilljét (?), kedves emlékét idézi pár pillanat erejéig. Ezek a többi szonettől eltérően személyesebb hangvételűek, az Én vagy a Te hangján szólalnak meg. A Tériszony egy régvolt otthon felkeresésének epizód jellegű bemutatása, ahol egyszerre jelenik meg a régi lakó szorongása és az új tulajdonos bizalmatlansága. Érzelemmentes, tudósító hangvétel és érzelmileg fűtött párbeszéd egyszerre jellemzi a Mozgástér, az Előtér és a Padlástér című verseket.
A szonettek egy részében megjelenik az állatokkal szembeni kegyetlen bánásmód, azok elpusztításának mindennapos gyakorlata, s olyan szülői nézőpontokkal szembesít, mit a közöny. Az ember többi élőlénnyel szembeni agresszióját legitimálja, nevelő célzattal adja tovább a fiatalabb generációnak. A gyermek természetéből fakadó együttérzést csírájában kell elfojtani. (ld. Padlástér, …ezek csak rágcsálók, nem emberek…)
A Háttér című szonettben visszatér a bálna szimbolikája, de itt már csak a tetemét fokozatosan felemésztő halászok prédájaként. A kötet talán legnaturalistább darabja ez a vers. A bálna elpusztítása a költészet semmivé foszlásának, eltűnésének jelképe. A ciklust lezáró Színtér pedig a legkeserűbb, legpesszimistább, ahol már minden értelmetlen és hasztalan, különösen az irodalom világa. A nyitóvers ellenpontjaként is értelmezhető, hiszen míg annak üzenete: a költészet megérdemli a figyelmünket; ez ridegebben szól, és a költők, írók haszontalanságát érezteti velünk. Egyszerre szól ironikus, cinikus hangnemben, ám az emberek többsége az igényesebb kultúrát valóban haszontalan luxusnak, az írókat élősködő léhűtőknek tartja. Trágár szóhasználata is azt erősíti, hogy a hétköznapi ember semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a szépirodalomnak, hidegen hagyja a költészet, érzéketlen mindennemű művészettel szemben. E két alkotás finomkodás nélkül emeli ki annak tragikumát, hogy jelen társadalmunk milyen mértékben utasítja el a művészeteket, mekkora agressziót váltanak ki az emberekből az írók, költők, művészek. Szomorú diagnózisa ez a huszonegyedik századi ember sivár és érzelem nélküli lelkivilágának.
A második ciklusban olvasható haikuk szembe mennek azzal az értelemnélküliséggel, ami egyébként a műfaj eredeti, klasszikus irányvonalát képviseli. Minden kis darabkában ott bujkál a jelentés, egy kicsiny üzenet, egy-egy természeti képbe kódolva. A Kínai utazás háromsorosai egyetemes távlatokba helyezik a múlt történéseit, jelenre kiterjedő hatását. A tíz haiku füzérében egymás mellett sorakoznak a kötet többi darabjaiban is felbukkanó motívumok: víz, hold, álom, emlék, múlt, árnyék, part. Ezek a képek azután átértelmezik az egyén élethez és régvolt emberekhez fűződő viszonyait. Egyszerre emelik ki az élet különböző aspektusait és a létezés illúziószerűségét, megpróbálják feltárni a gondosan elrejtett lelki vívódásokat
„Ár ellen úszom,
forgó, repedő csónak,
telve idővel.”
Zárógondolatként a kötet darabjai szülte sok-sok kérdés mellé felbukkan a „szükség van-e manapság az irodalomra?”, „ki olvas a 21. században még verseket?” kérdése. A Bálnadal soraiból érezzük, hogy az emberiségnek egyre nagyobb szüksége lenne a líra világára. Ám a keserű valóság ellentmondása, hogy egyre inkább távolodunk ettől a világtól. E kérdésekre talán sokan vannak, aki csak legyintenek. Vannak, akik hosszasan töprengenek, és válaszokat keresnek. Én is tehetnék így, de meddő kísérletnek érzem, hogy e felvetéseket az ész útján fejtsem meg, hiszen maguk az alkotások is valami sokkal mélyebb dologra akarnak hatni, amit hívhatunk szívnek, léleknek, belső hangnak. Ezért olvasunk verseket: hogy megtaláljuk a szépet; hogy meghalljuk azt a hangot; hogy ráleljünk önmagunkra. E gondolatot Tóth Krisztina így összegzi: „a valódi vers mindig a mélyből jön, az valami zsigeri, az mindig hírül hoz valami borzongást a legfeketébb és leghidegebb mélységekből, ahol még sosem jártunk”.
Írta: Milánkovics-Steiner Kitti
Források:
Kolozsi Orsolya: Tóth Krisztina hétköznapiból épít törékenyt és elegánsat, Könyves Magazin, 2021. július 28. (kritika)
Szemán Krisztina: Sötétülő vizekben, Tóth Krisztina: Bálnadal (kritika), Kulter.hu, 2021. augusztus 2.
Domján Edit: Amit nem akarunk, és mégis látnunk kell, Tóth Krisztina: Bálnadal, Revizor, a kritikai portál, 2022.01.11.
Tankó Andrea: Mintha másról – bánatlíra és magánytörténet három ciklusban (kritika), Litera.hu, 2021. december 3.
Codău Annamária: A bálnaének rejtélye (kritika), könyvterasz.hu, 2021. június 30.
Tóth Krisztina-Fekete Richárd: „A bálna éneke rejtély” Műhelybeszélgetés Tóth Krisztinával, Jelenkor.net 2021. április 24.