A PécsLIT Fesztivál vendége volt Rojik Tamás író. A dupla könyvbemutató után az írói pályája indulásáról, a legújabb, Vér, víz, oroszlánsörény című könyvéről, az inspirációkról, sőt a könyvtárak XXI. századi helyzetéről is beszélgettünk.
- Mesélnél az írói pályád indulásáról?
Tizenhat éves korom óta írok prózát, a kezdeti novelláim egyetemi lapokban jelentek meg. Az első regényemet eredetileg felnőtteknek szántam (Befogad és kitaszít, Napkút, 2016), mégis úgy alakult, hogy számos kamasz olvasója lett, majd a második kötetemet is szívesen vették a kezükbe (A csillagos égig, Napkút, 2017). Ezek után kerestem meg a Pagony Kiadót, ahol meséltem Grancsa Gergelynek és Kovács Eszternek egy új, kimondottan fiataloknak szóló regényötletemről, és mivel tetszett nekik az elképzelésem a jövőben játszódó, vízhiánnyal küzdő Magyarországról, a következő szövegemet már velük együttműködve írtam meg (Szárazság, Tilos az Á Könyvek, 2020). Gergővel azóta szoros barátság és számos szöveg köt össze, hiszen négy további tilosos, illetve pagonyos kötetemnek volt a szerkesztője.
- Vér, víz, oroszlánsörény című legújabb könyved már a második, ami az Abszolút Töri sorozatban jelent meg. Mit lehet tudni a könyvsorozatról?
Az Abszolút Töri sorozat azoknak a tíz éven felülieknek szól, akik kedvelik az izgalmas, fordulatos regényeket. Minden kötet más-más magyar történelmi pillanathoz kötődik, illetve a sorozat különlegessége, hogy az egyes részeit többnyire különböző szerzők írják. A mostanra több mint tíz regényből álló sorozatot olyan visszatérő elemeik kötik össze, mint az időutazást lehetővé tevő varázslatos platánfa a Vitéz János Gimnázium udvarán, az időkaput felügyelő büfés néni, vagy a folyton kalandokba keveredő hetedikes osztály tanulói. A könyvek olvasása közben nem csak a történelemórán tanult események jelennek meg, a szerzők arra is nagy gondot fordítanak, hogy a kalandos történetek során bemutassák az adott korszak hétköznapjait, ételeit, öltözködését, szokásait,
sőt akár a gondolkodásmódját is, így a regények azoknak is szólnak, akik a történelmet egyébként valamiért unalmasnak vagy száraznak tartják. Mind szerzőként, mind olvasóként azt tapasztaltam, hogy az Abszolút Töri könyveket nem csak a gyerekek, de a felnőttek is szívesen veszik a kezükbe.
- Miért éppen Aquincumot választottad a történet helyszínéül?
A sorozat korábbi kötetei mind a magyar történelemhez kötődnek, én pedig szerettem volna egy olyan regényt az előzményekhez tenni, ami kicsit eltér a többitől. Az ókori Róma történelme régi kedvencem, gyerekkorom óta szeretem a hétköznapokról és az istenekről szóló történeteket. A gimnáziumban a történelem fakt első felére a tanárunk, mint „ajándék évre” tekintett, és megadott néhány témát, amelyekkel mélyebben megismerkedhettünk. Ezek egyike volt a Római Birodalom, aminek ő a szakavatott ismerője. A következő hónapokban izgalmas órákat töltöttünk közös olvasással és tanulással, amit váratlan ötletként megkoronázott, hogy az év végén Rómába látogattunk a csapattal, így élőben is láthattuk azokat a helyszíneket, amelyekről addig
beszélgettünk. A középiskolai élmények mély nyomot hagytak, azóta még kétszer volt szerencsém Rómába látogatni, emellett pedig több alkalommal jártam Aquincumban is, ahol az egyik kedvenc eseményem a Floralia, vagyis a római tavaszünnep.
- Hogyan készültél a könyv megírására? Mi inspirált a regény írása során?
Először meg kellett határoznom, hogy pontosan mikor játszódjon a történet. Olyan időszakot kerestem, ahol már számos olyan épület állt, amiknek a romjai ma is megtekinthetők, hogy az olvasónak lehetősége legyen nem csak képzeletben, de valamennyire akár ténylegesen is bejárnia a helyszíneket. Mind íróként, mind egykori történelemtanárként nagyon fontos számomra, hogy a szövegben a legapróbb részletekig korhű legyen az ábrázolás, így már az írás előtt, majd azután is folyamatosan tanulmányokat, illetve korabeli szövegeket olvastam, emellett pedig nagy segítségemre voltak az Aquincum Múzeum kiadványai és videói, amelyeknek köszönhetően
bele tudtam magam képzelni a kor egyes helyszíneibe, helyzeteibe. Az egyik legnagyobb nehézséget az adta, hogy az elgondolt szálakon túl folyton újabb és újabb érdekességekre leltem az olvasmányaim során, és a végén már szelektálnom kellett, mi az, amit még elbír a történet, és mi az, amit már ki kell hagyni belőle.
- Bár megjelennek a regényedben az ismerős, nagy nevek, mégis legalább olyan fontos, ha nem fontosabb a történetben az átlagember, akiről nem írnak a történelemkönyvek. Mesélnél erről?
Már az első Abszolút Töri regényemben is (A generális talizmánja, Pagony, 2022) az érdekelt, hogyan éltek a hétköznapi emberek az adott korban. A történelem gyakran a hadvezérekről, uralkodókról, fontos eseményekről szól, számomra már diákként is sokkal érdekesebb volt ezeknél az életmódtörténet. A rendkívüli emberek és helyzetek inspirálnak vagy éppen elborzasztanak, de közben gyakran arra gondolok, hogy velük párhuzamosan milliók, százmilliók, milliárdok éltek még a bolygón, és folyton elkalandozom, vajon ők hogyan gondolkodtak, miként élték a hétköznapjaikat, mi okozott számukra örömet és mi nehézséget. Röviden: mi az, amiben különböztek tőlünk, és akad-e olyan, ami változatlan?
- Ha beléphetnél a platánfa időkapuján, hova utaznál?
Az időkapu kiindulópontként mindig a mai Budapest korabeli területére repít vissza. Ha arra gondolok, mennyi bajt okozhat az időutazás, azt válaszolnám, inkább sehová. De ha megoldható lenne károkozás nélkül, és lehetőleg én sem kerülnék bajba, szívesen megnézném a honfoglalás millenniumára készülődő várost.
- Mit gondolsz a könyvtárak XXI. századi helyzetéről?
Csak azt tudom, hogy számomra nagyon fontos, hogy legyen a lakóhelyemhez közel könyvtár. Amint megtanultam olvasni, volt olvasójegyem, sőt, ha jól emlékszem, elég hamar lett könyvtári tartozásom is. Azóta ebben sokkal rendesebb vagyok. Az egyetem első éveiben Szegeden legalább annyit voltam az egyetemi könyvtárban, mint órákon, vizsgaidőszakban gyakorlatilag ott laktam, mint sokan mások is, nyitásra jártunk, hogy jó helyet találjunk. Amikor új könyv írásába kezdek, ha kutatni kell, először mindig könyvtárba indulok, és csak utána keresek forrást az interneten. De ezen kívül is gyakran járok, szeretek esti olvasmányt vadászni, a többezer kötet között mászkálni, szeretem a könyvtárak saját csendjét, és hogy minden épületnek önálló hangulata van.
Úgy nőttem fel, hogy a könyvtárban – a gyerekkönyvtárban is – lélegzetvisszafojtva szabad csak nézelődni, a könyvtáros pedig szigorú, és már a kölcsönzésnél összehúzott szemmel figyelmeztet a lejárati határidőre. Ehhez képest, amióta az író-olvasó találkozóknak köszönhetően mindenfelé rendszeresen vendége lehetek a könyvtáraknak, azt tapasztalom, hogy ma az olvasótermekben jó hangulatú rendezvényeket tartanak, üdítő a dekoráció, naprakészek a gyűjtemények, a könyvtárosok pedig – sokszor a szabadidejüket is feláldozva – programokat szerveznek és közösséget teremtenek. Jó lenne tartani, támogatni ezt az irányt.
Simonfalvi Anita – Csorba Győző Könyvtár
A cikk a Csorba Győző Könyvtár Könyvtári Hírzengő című lapjának 2025/3. számában jelent meg.