A magyar szerzői film a múlt század közepén jelent meg, az 1956-os szabadságharc utáni években készültek az első markáns alkotói kézjegyeket magukon viselő alkotások, melyek a szabad szellemiség, az árnyalt világ és lélektani ábrázolás, a kritikai attitűd első jelentős képviselői voltak. Egy igazi aranygeneráció karrierje indult ezekben az években: Jancsó Miklós, Makk Károly, Bacsó Péter, Kovács András, Kósa Ferenc, Fekete Ibolya, Mészáros Márta, csak néhány a legendás filmrendezők közül.
A ’60-as, ’70-es évek a magyar film aranykora a mai napig. A mából nézve talán felfoghatatlan, hogy ezeket a lírai hangvételű, gyakran megrázó erejű filmeket nem csak a legrangosabb nemzetközi filmfesztiválokon ismerték el jelentős díjakkal, de a magyar mozinéző közönség körében is kimagasló népszerűségre tettek szert. Olyan tömegek nézték ezeket a szerzői filmeket, ami elképzelhetetlen a mai Magyarországon. Igaz, akkor még nem volt internet, de még csak videó sem, egyedül a mozikban, filmszínházakban lehetett ezeket a filmeket látni. A sokszínű, vibráló filmes közeg alkotói hamar megteremtették azt a fórumot, ahol bemutathatták legújabb filmjeiket a magyar közönségnek. Így született meg a Magyar Játékfilmszemle, amelyet első alkalommal 1965-ben rendeztek meg Baranya megye székhelyén, Pécsen. A dél-magyarországi város egészen 1983-ig adott otthont a rendezvénynek. Ezt követően a szemle Budapestre költözött, ahol 2012-ig minden évben megrendezték, majd 13 év szünet után, 2025-ben indult újra, a magyar fővárosban.
Enyedi Ildikó az 1980-as években, az akkor még Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán végzett. Generációja egyik legkiemelkedőbb tehetsége, alkotója. Már több sikeres játékfilmjén túl volt, amikor a 2000-es évek elején egy igazán különleges projektbe fogott, egy dokumentumfilm elkészítésébe, ami az 1965 és 1983 között Pécsen megrendezett filmszemléket idézi meg, eleveníti fel. Enyedi időzítése a lehető legjobb volt, ugyanis a korszak ragyogó rendezőlegendái, operatőrei, vágói még szinte mindannyian éltek. Az Arany Medve-nyertes, Oscar-jelölt rendezőnő kamerája előtt, egyszerű, egyszínű kék háttér előtt mesél Makk Károly, Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Kósa Ferenc, Mészáros Márta, Fekete Ibolya és további neves magyar filmrendezők, illetve filmes szakemberek a pécsi élményeikről, emlékeikről.
Valóságos időkapszulába lépünk, mikor elkezdjük hallgatni a történeteiket. Egy részletes, sokszínű, szerteágazó korrajz elevenedik meg előttünk. Betekintést nyerünk a Kádár-kori Magyarország tényleges kulturális életébe. Tapinthatóvá válik a filmes szakma, közeg elevensége, szenvedélyesen autonóm kiállása, erős szolidaritása, összetartása. A Nádor-szálló folyosóin, szobáiban szövődő románcok, a város mediterrán hangulatú borozói, bohémság, a termálvizes medencébe bemenő pincér, aki odaviszi a tálcán a pezsgőt a művészuraknak, a régi, vidéki úriasság a vendéglőkben. No meg a vetítések, a kifejezetten heterogén közönség és természetesen a folyton jelen lévő hatalom is, amellyel szemben a szemle volt az igazi ütközőterep. Jócskán akadtak politikai balhék is, és ugyan az elvtársak meghatározott kereteket szabtak, be kellett tartani játékszabályokat, mégis valamiféle szabad demokrácia valósult meg a szemle idejére a baranyai városban. A belterjes, filmes közeg végre felszabadultan viselkedhetett, beszélhetett, nem volt velük a megfáradt pesti affektálás, leültek egy asztal mellé olyanok, akik amúgy ezt máshol nem tették meg, őszinte, szenvedélyes, adott esetben kemény kritikát mondtak egymás filmjeiről, de persze magasztalták is azt, aki, ami megérdemli.
Az egyes rendezőkkel, filmes szakemberekkel készült interjúk részletei mozaikdarabkákként építik a filmet. Derűs történetek, anekdoták, visszaemlékezések, személyes vallomások, filozofikus gondolatok a korról, művészetről, életről, politikáról, édes nosztalgia, s közben több, a filmben említésre kerülő filmrészlet és zene illusztrálja az elhangzottakat. Azon filmek egyes jelenetei, ikonikus képsorai, melyek újszerűen ábrázolták az életet, a szereplők nem jók vagy rosszak voltak, hanem élők, igaziak, árnyaltak. Az olyan alkotások, mint a Tízezer nap, a Kilenc hónap, a Szegénylegények vagy a Hideg napok a hétköznapi emberre fókuszáltak, az ő életüket mutatták be autentikusan. Nehézségeiket, megpróbáltatásaikat, szenvedésüket, örömüket, bánatukat élhették át a nézők, akik azt érezhették, végre igazán velük foglalkoznak, végre róluk szól valami jelentős. Nem csoda, hogy több esetben milliós nagyságrendű volt egy-egy film mozis nézettsége.
A jelenkorban, amiben élünk nehéz elképzelni, hogy a mozi és a magyar film néhány évtizeddel ezelőtt olyan jelentős társadalomformáló, kulturális és politikai tényező volt, ami a nép széles tömegeihez jutott el, Budapesten, és vidéken egyaránt, hatott az emberek véleményére, hangulatára, világnézetére, befolyásolta a közérzetet. Ezek a filmek megszólították az értelmiséget és az egyszerű parasztembert, munkást egyaránt. Elgondolkodtatta a nézőt az életről, a közegről, amiben létezett, a társadalomról.
Több alkotás meghatározó témája a magyar történelem. Esetenként parabola szerűen reflektálnak saját korukra, a Kádár-korszakra, a puha diktatúrára, az 1956-os szabadságharc pedig több filmben is megjelenik más és más módon, de nem ritka a szocio-realista megközelítés, a dokumentarista ábrázolás, naturális és provokatív megjelenítése olyan intim eseményeknek, mint a szülés. Ezek a filmek rólunk szólnak, a korról, amiben akkor éltünk, a valóságunkról. Különös módon szabadabban, merészebben mutatták meg azt sok esetben, mint a rendszerváltás utáni, demokratikus, szabad években alkotó filmesek.
Végső soron mi is volt ez az egész? Bacsó Péter szerint valami olyasmi, mint mikor egy kosárlabdacsapat edzője időt kér, és néhány percre leáll a játék, az edző megbeszélheti a taktikát a játékosaival, lehet kicsit pihenni, inni néhány kortyot mielőtt folytatódna a küzdelem, míg Gothár Péter egy vállalati üdültetéshez hasonlítja, illetve egy olyan kornak látja, amikor az emberek nem szerettek hazamenni. Fekete Ibolya felemelő megállapítása szerint pedig bölcs fölény a világgal szemben, amit a filmek bizonyítanak.
Akárhogy is, Enyedi Ildikó dokumentumfilmje kulturális örökségünk, minden magát magyarnak érző emberé. A valós közösséghez, egymáshoz tartozás dicsősége, a mozgókép szeretetének és diadalának ünnepe, a legnagyobb dunántúli magyar város, Pécs kultúrtörténetének egyik legfényesebb korszakának megidézése. Méltó emlékműve a legnagyobb magyar filmkészítőknek.
A film megtekinthető itt
Képek: M5
Harangi István