Az új regénysorozata első részével, Az ötezer éves átok-kal, és a nagysikerű Zabaszauruszok-kal érkezik M. Kácsor Zoltán a második PécsLIT Kölyök fesztiválra. A szerzőt a meseírói létről, az ihletforrásairól és legújabb meseregényéről kérdeztük.
- Milyen meséket olvastál vagy hallgattál szívesen gyerekként?
- Nagy a lista, ezért csak a teljesség igénye nélkül hirtelen a gyerekkoromból Csukás István Pom-Pom meséi és Tarbay Edének a Kunkori és a kandúrvarázsló-ja jutnak eszembe, mint nagy kedvencek. Később, kiskamaszként nagyon szerettem Erich Kästner A két Lotti-ját és Fehér Klára Mi, szemüvegesek című könyvét, kamaszként pedig bolondultam Tolkien A babó (új fordításában A hobbit) világáért. Biztos vagyok benne, hogy ennek a könyvnek a kincsen kotló sárkánya is hatással volt a Zabaszauruszok sárkányának, Leiszút Feliszútnak a megformálásában.
- Hogyan dolgozik a meseíró? Hogyan telik egy napod?
- Szerintem nagyon máshogy, mint ahogy az emberek gondolják. Nem az történik ugyanis, hogy reggel megiszom a kávémat, majd a gép elé ülök, és estig írom a következő könyvemet. Bár így lenne! A kávét mondjuk megiszom, a reggeli joghurtomat is megeszem, de egy mai írónak az irodalom mellett nagyon sokat kell foglalkoznia az önmenedzseléssel (gondolom, nem csak az íróknak), ami mostanában nem ritkán heti két munkanapomat is elviszi. Mit jelent ez? Azt, hogy napi szinten kapok leveleket vagy akár telefonhívást, a legtöbbször szerkesztőktől vagy könyvtárosoktól, tanároktól és olvasóktól. Először is ezekre válaszolok, de nem csak válaszolok: sokszor szövegek utógondozása, vagy író-olvasó találkozók miatt keresnek, amik mind gondos odafigyelést vagy/és szervezést igényelnek. Aztán ott van a Facebook oldalam, amin igyekszem beszámolni az új történeteimről, munkámról a követőknek. Ezekhez a tevékenységekhez teljesen más gondolkodásmód kell, mint egy regény megalkotásához, legyen az a történetkitalálás vagy a megírás fázisa. Régebben még igyekeztem minél hamarabb befejezni az egyik típusú munkát, és belefogni a másikba, de számomra ez a „kapcsolgatás” nagyon fárasztó. Így manapság szétválasztom őket külön napokra, és még csak véletlenül sem kezdek el szervezőmunkát, ha aznap egy születő regénnyel szeretnék foglalkozni. De talán még izgalmasabb az olvasónak, mégis hogyan születik egy regény! Dióhéjban: először meg kell lennie a sztoriötletnek, amit én néhány hónapig, sokszor anélkül, hogy egy betűt is leírnék, mindig magamban hordok. Ezalatt a történet tartópilléreit, azaz a kezdetet és a lezárást, illetve a nagy váltásokat, fordulatokat találom ki, emellett pedig a szereplők karaktereit. Mikor úgy érzem, a mű meg fog állni a lábán, akkor leírok tömören mindent. Ezután egy újabb pár hónapos szakasz következik, amikor a történetet részletezni kezdem. Itt már a legapróbb fordulatokat is leírom, és rendszerbe szedem. Végül eljön az a pont, amikor már nem tudok többet hozzátenni, és elkezdem magát a regényt. Évente általában egy regényt tudok megírni.
- Honnan merítesz ihletet a történetekhez?
- Erre a kérdésre a legnehezebb felelni. A válasz nyilván komplex, nyilván sokat adtak hozzá a gyerekeim meg a sok, évtizedek alatt olvasott könyv, nézett film, mégis azt gondolom, hogy egyszerűen olyan lélekkel születtem, hogy mindig, mindenhol, mindenben más világokat keresek. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy míg beszélgetünk, azt lesem, hol bukkan fel mondjuk egy rágógumiból fújt légballon az égen, de az biztos, hogyha ezekbe a világokba nem menekülhetnék el nap mint nap, már rég megbolondultam volna a valóságtól. Különösen a mai világ valóságától, melynek eseményeit figyelemmel követem a hírportálokon. Mert hiába vagyok mese- vagy fantasy író, az élethez való alapvető dolgokat be kell szerezni.
- Mennyire nehéz lezárni egy nagyon sikeres, sok részes meseregényt, mint a Zabaszauruszok?
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy kicsit szívszorító, hiszen Rilex, a tirexék nyolc évig voltak velem. De persze közben tudom, hogy úgyis életem végéig velem maradnak, nem beszélve arról, hogy nem zárom ki a folytatását.
- Az Irodalmi Kölyök Fesztiválra nem csak a már említett Zabaszauruszok sorozattal, hanem az új könyveddel, Az ötezer éves átok-kal is érkezel. Mit lehet tudni erről a könyvről?
- Azt hiszem, mindig is a fantasy és a sci-fi állt hozzám a legközelebb, és ezzel a sorozattal a fantasynak adózhatok. Nagyon szeretem az olyan történeteket, melyekben a valóság és a fantázia keveredik, és itt éppen ez történik. A regénysorozat első része, aminek Az ötezer éves átok a címe, egy lakótelepen játszódik, ahol a nyári szünetben három unatkozó kamasz véletlenül rábukkan a helyi régiségbolt titkára, nevezetesen, hogy a Csodalámpás bolt nevű hely mélyén egy igazi dzsinn lakik. Ráadásul még közülük sem akármilyen, hanem történetesen a világ utolsó még élő dzsinnje! Persze a titokig vezető út elég kacifántos: szóba kerül addig a helyi maffiától az időutazáson át sok minden, mire a főszereplők életük egyik legnagyobb csapdájából, egy vízzel elárasztott szobából is valahogy kimenekülnek. Persze csak hiszik, hogy életük legnagyobb csapdájáról volt szó, mert ezzel belépnek egy olyan világba, ahonnan éppenséggel még lenne visszaút, de ugyan ki akarna visszatérni a sima hétköznapokba, ha már egyszer belépett a nyúl üregébe, nem igaz? Arnold, Luca és Levi is így vannak ezzel, így ismerkednek a különc Ali bácsival és egy vékony, kamaszlánynak tűnő alakkal, Satnyácskával, akikről azonban nem mondanék többet, nehogy lelőjem a poént. Én mindenesetre remélem, hogy ennyi elég volt kedvcsinálónak, és hogy a könyv rátalál az olvasóira. Annyit azért még elárulok, hogy én már a sorozat második részét írom, aminek egy része a Pokolban fog játszódni.
- Min dolgozol most?
- Az utolsó dzsinn világát írom, építem, ami, főleg, ha az olvasók is megszeretik, még évekig így lesz.
- Mit gondolsz a könyvtárak XXI. századi helyzetéről, feladatáról?
- A könyvtárak nagyon átalakultak ahhoz képest, amit még a gyerekkoromban tudtam róluk. A világ megváltozott, és a könyvek kölcsönzése mellett előtérbe került a közösségi terek fejlesztése, működtetése. Nagyon furcsa, de én például gyerekkoromban egyetlen író-olvasó találkozón sem jártam. Na, mondjuk most, felnőtt fejjel rendesen bepótlom őket, de viccen kívül: nem lehet, hogy manapság több író-olvasó találkozó van, mint harminc-negyven éve? Vagy csak én érzem így? Mindenesetre nagyon örülök, hogy lehetőség van a szervezésükre, annak pedig még jobban örülnék, ha ez a jövőben is így maradna, mert nagyon fontos kulturális eseménynek tartom őket. Ugyanakkor látom, milyen nehéz a mai világban kultúrát szervezni, a kultúrára szponzort találni, mert mindenki könnyedén kielégítheti mindenfajta történet- vagy játékéhségét otthon a kütyük előtt ülve, míg az online térben való találkozások lassan teljesen elnyomják a valós érintkezéseket. Az olyan intézményeknek, mint a múzeumoknak vagy a könyvtáraknak létfontosságú szerepük van ezen a téren.
Simonfalvi Anita
A cikk a Csorba Győző Könyvtár Könyvtári Hírzengő című lapjának 2025/1. számában jelent meg.
Irodalmi Kölyök Fesztivál egész héten a vármegyében:
