Az első PécsLIT After fesztivál vendége, Jón Kalman Stefánsson, a kortárs izlandi irodalom egyik legjelentősebb, világirodalmi rangú alkotója volt. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, a nemzetközi sikert regényei hozták meg számára: 2017-ben A halaknak nincs lábuk című regényét jelölték a Nemzetközi Man Booker-díjra, 2022-ben pedig elnyerte az év legjobb idegen nyelvű könyvének járó francia Prix du Meilleur Livre Étranger díjat a Hiányod maga a sötétség című művéért. 2024 szeptemberében a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon átvette a Budapest Nagydíjat is. Mindezek után még vidékre, Pécsre is elmerészkedett. A könyvbemutató beszélgetés rövidített, szerkesztett leírását adjuk most közre.
A siker
Jón Kalman Stefánsson szerénységét mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy az elképesztő magyarországi sikerének titkát is leginkább kiváló fordítóiban (Egyed Veronika, Patat Bence) látja. Elmondása szerint soha nem gondolkodik a sikerein, sőt az olvasói igényekre sem gondol írás közben – meggyőződése, hogyha ilyesmin rágódna, valószínűleg nem tenne jót az alkotói folyamatnak. Ugyanakkor elmesélte, hogy hallott olyan teóriát, miszerint azért olyan népszerűek az országunkban a könyvei, mert „az izlandi természet és időjárás zordsága emlékezteti itt az embereket arra a zordságra és rossz politikára, ami Magyarországon van…szívesen feláldoznám a könyveimet, ha ezzel elősegíthetném, hogy itt minden jobbra forduljon”.
Versből novella
A szerző kifejtette a Typotex Kiadó gondozásában megjelent Versek című könyve kapcsán, hogy költőként kezdte a pályafutását és nem állt szándékában regényeket írni. Az pedig kifejezetten bosszantotta, amikor azt firtatták, mikor jelenik már meg prózakötete. „Nem arról van szó, hogy dühített volna, inkább olyan volt, mintha azt mondanák, hogy a verseim nem elég jók. De lehet, hogy arról van szó, hogy akik már olvasták a verseimet érezték, látták a szövegeimben, hogy ez regény után kiált.” Az író elmondta, három évébe telt, mire megírta az első regényét, ami a reykjavíki éjszakai életről szólt, de ezt sosem publikálták, ugyanis kidobta. „Nem tetszett, úgyhogy kidobtam, és meg voltam győződve arról, hogy sosem fogok regényt írni. Úgy éreztem, íróként végeztem. De egyszer csak valami felrobbant bennem, és a világgal, mondatokkal, a karakterekkel a stílus beindult és anélkül, hogy észrevettem volna, írtam egy trilógiát. Még mindig nem tudom, hogyan kell regényt írni. Meg kellett, hogy értsem, nem én döntöm el, hogy miről írok. Az embernek hallgatnia kell a belső hangjaira, az ösztöneire. Éppen ezért nem írtam meg egy könyvet sem, amit elterveztem.”
Úton a világ jobbá tétele felé
A verseskötet végén olvasható esszében többek között a költővé válás folyamatáról ír, és arról, hogy szerinte mi az irodalom szerepe az életünkben. A könyvbemutatón elmondta, meggyőződése szerint a világ jobbá tehető az irodalom segítségével. Szerinte ez azért van így, mert ha az ember regényt, verseket olvas, mélyebben megérti az emberiséget, ez által pedig az olvasó belső világa is gazdagodik. Kifejtette, hogy az irodalom képes arra, hogy megváltoztassa az ember életét, ezért veszélyes. Az olvasás pedig erősebbé tesz minket, és ráébreszt arra, hogy a világ bonyolult, és nincsenek könnyű válaszok. A szerző szerint minden diktátor fél az irodalomtól és gyűlöli is azt a fentebb leírtak miatt, többek között ezért is tiltanak be könyveket. Jón Kalman Stefánsson a beszélgetés ezen pontján kitért arra is, hogy tisztában van vele, hogy milyen nehéz helyzetben vannak a könyvesboltok jelenleg Magyarországon, a gondolatmenetét pedig ezzel a mondattal zárta: „A könyvek tovább élnek, mint bármelyik diktátor.”
Van-e vége a bánatnak
Októberben jelent meg nálunk a Sárga tengeralattjáró című kötet, melynek nyitóképe szerint 2022-ben Paul McCartney ül egy londoni parkban, ahol egy Jón Kalman Stefánssonhoz nagyon hasonló író figyeli és azon gondolkodik, hogy hogyan szólítsa meg gyermekkora ikonját. Azonban mielőtt ezt megtenné, végig akarja gondolni a saját élettörténetét, hiszen vannak benne olyan elakadások, amiket még mindig nem tudott feldolgozni. Ugyanakkor azt mindenképp szeretné, hogy Paul McCartney megtudja, mekkora fájdalom volt az édesanyja elvesztése, milyen traumát okozott az is, hogy feloszlott a Beatles, milyen nehéz volt a gyász ideje alatt kommunikálni az édesapjával, és hogy a Biblia, amit a kezébe nyomtak segítségképpen, inkább rontott a helyzeten. A szerző több könyvében is foglalkozott már az édesanyja elvesztésének traumájával, ebben a kötetben azonban a fókusz eltolódik, itt már nem csak magáról a veszteségről van szó, hanem arról is, hogy hogyan lehet együtt élni ezzel és hogyan lehet tovább lendülni. Azokra a kérdésre, hogy van-e vége a bánatnak, létezik-e olyan, hogy az ember ki tudja írni magából a traumáit, az író nem tudott egyértelmű választ adni. Ugyanakkor biztosította a közönséget afelől, hogy az írás mindenkinek jót tesz, és a szerző itt nemcsak az írókra gondolt, hanem az irodalommal nem foglalkozó emberekre is, akiknek talán nincs az íráshoz tehetsége. Mindenkit arra buzdított, hogy írják le az érzéseiket, vezessenek naplót. „Szerintem mindenkinek naplót kellene írnia. A halál és az azt követő feledés elleni végtelen harcunk miatt. A gyermekeid, unokáid és dédunokáid elolvashatják majd, amin keresztülmentél, és az újra életre kel majd. Ami engem illet, én nem tudok fájdalomból vagy bánatból írni, mert ezek mindig ott vannak bennem. Része az életemnek, a szívverésemnek… Remélem, hogy amikor ezekről a dolgokról írok, az az olvasót segíteni fogja valami módon. Mert a könyvek fontosak. Az igazság hatással van az emberekre, emlékezteti őket mind a bánatra, mind az örömre.”
Hol üssük fel a könyvet?
Az alkotói folyamatával kapcsolatban Jón Kalman Stefánsson visszatért a beszélgetés elején említett reykjavíki történeteire, amik végül nem jelentek meg. Kifejtette, hogy idővel rájött, ezeknél a szövegeknél ott hibázott, hogy azt gondolta, a regény egyenes vonalon, kronologikusan íródik. Hozzátette, hogy nincs ellenére az egyenes vonalvezetésű regény, de neki nem ez a preferenciája. Meglátása szerint azért, mert ő maga sem így gondolkodik és szerinte az élet sem így zajlik, soha nem egyenes vonalú, mindig vannak kanyarok, amik időről időre más irányba viszik az embert, mint amerre elindult. „Néha úgy gondolom, úgy kell írni, ahogy az élet zajlik, ahogy az élet folyik. Amikor elkezdek megírni egy jelenetet, például, amikor Paul McCartney ott ül a kertben, akkor az a meggyőződésem, higgyék el, hogy arról fogok írni, hogy Paul McCartney ott ül a kertben. De akkor hirtelen felbukkan valaki és a történet egy kanyart vesz. Soha sem döntöm ezt el előre, hanem követek egy érzést. Az érzést követve pedig az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy már máshol van. Ezen sosem aggódtam, mert ha többféle irányba indulok is el, végül a helyes úton fogok menni.”
Sárga tengeralattjáró
A szerző a kötetben többször is leírja: az ő „Sárga tengeralattjárója” a keflavíki könyvtár volt 1985 telén. A könyvbemutató végén hosszan beszélt a könyvtárak XXI. századi szerepéről. A szerző elmondása szerint az emberek hajlamosak azt hinni, hogy minden rossz irányba halad, sőt kifejezetten csábító attól tartani, hogy a közösségi média, a mesterséges intelligencia túláradása miatt az emberek nem fognak könyveket olvasni ötven év múlva. Azonban az író szerint még senkinek sem sikerült eddig pontosan megjósolnia, hogyan fog változni a világ. „Úgy gondolom, hogy helyénvaló aggódni ezek miatt a dolgok miatt, de azt is gondolom, hogy az emberi történetek iránti igényünk annyira mély, hogy sosem fog teljesen eltűnni. Nem lepne meg, ha néhány év múlva ismét divatba jönne a könyvolvasás. Megfigyeltem, hogy ha látunk valakit egy vonaton, repülőn vagy parkban könyvet olvasni, akkor úgy érezzük, mintha rokonainkkal találkoznánk. Mintha ugyanahhoz a klubhoz tartoznánk. Szerintem ez sosem fog megváltozni. Nem számít, hogy mi jön a mesterséges intelligenciával vagy bármi mással, ez, az olvasás, és az összetartozás iránti vágy olyan mélyen bennünk van. Ha ez eltűnne, akkor már nem lennénk emberek.”
Simonfalvi Anita – Csorba Győző Könyvtár
Fotók: Kölcsey-Gyurkó Sára
A cikk a Csorba Győző Könyvtár Könyvtári Hírzengő című lapjának 2024/4. számában jelent meg.