Papp Júlia könyve II. Lajos és a mohácsi csata 16-19. századi ábrázolásairól
1526 aligha túlbecsülhető szerepet játszott a magyar társadalomfejlődésben és a nemzeti identitás alakulásában. Éppen ezért nagyon is meglepő, hogy II. Lajos és a mohácsi csata emlékezettörténetének módszeres feldolgozása – kiváló, de szórványos munkáktól eltekintve – lényegében csak a 2010-es évek végén, az 500. évforduló közeledtével indult meg. A Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia, valamint a Mohács 1526-2026: Rekonstrukció és emlékezet könyvsorozatok szerzői – többek között S. Laczkó András, Hasanović-Kolutácz Andrea és Tóth Gergely – számos tanulmányban tekintették át a mohácsi csata 16-20. századi emlékezetének alakváltozatait történeti és filozófiai szakmunkákban, a legkülönbözőbb műfajú irodalmi szövegekben, képzőművészeti alkotásokban, és zeneművekben, kitérve a helyi identitásra és napjaink jelenségeire is. Az emlékezettörténet sajátos szegmensét alkotja a képzőművészeti reprezentációk története, melynek szisztematikus feltárására Papp Júlia vállalkozott az elmúlt években. Szerteágazó munkájának eredményeit számos szaktanulmányban, ismeretterjesztő írásban és előadásban adta közre. Ezek foglalataként készült el a 2024 márciusában megvédett, kiváló bírálatokban részesült akadémiai doktori disszertációja, mely a teljesség igényével ad számot Mohács emlékezettörténetének, a mohácsi csatához kapcsolódó magyar emlékezeti kultúrának erről a jelentős szegmenséről. A disszertáció rövidített változataként jelent meg a Kép és emlékezet című, a tudományos ismeretterjesztés legjobb hagyományait folytató kismonográfia.
A könyv három egyenrangú, és csaknem teljesen azonos terjedelmű részre tagolódik. Az első rész a mohácsi csata, a második egység pedig II. Lajos király 16-19. századi ábrázolásait veszi számba, míg a harmadik fejezet a csata és II. Lajos halálának helyszínéhez kapcsolódó emlékezeti aktusokat, emlékjeleket mutatja be. Ezt a három egységet teszi teljessé a kötet záró, kitekintő fejezete, mely Mohács és a harsány-hegyi csata, illetve a világosi fegyverletétel közti emlékezeti párhuzamosságokat vizsgálja röviden.
A szerző vitathatatlan érdeme, hogy elsőként dolgozza fel az összes, már ismert képi ábrázolást a mohácsi csatával és II. Lajos királlyal kapcsolatban, meghatározza az ezek közti kapcsolatokat, alaptípusokba, ábrázolási hagyományokba sorolja őket, és felvázolja elkészítésük, kortársi értelmezésük közvetlen kontextusát is. Bár valamennyi képet egy kismonográfia keretei között lehetetlen volna megemlíteni, a források kiváló válogatásának, súlyozásának köszönhetően az összefüggések remekül kirajzolódnak. Az olvasóban az is a teljesség érzetét kelti, hogy a szerző említések, leírások alapján olyan képekről is tudósít, amelyek mára elpusztultak vagy lappanganak, és számba veszi II. Lajos feltételezett és korábban hibásan azonosított ábrázolásait is (92-98. oldal). A kataszternek ráadásul olyan műalkotások, emlékművek is részei, amelyek el sem készültek a tervezett formájukban (148-151. oldal). Kétségtelen, hogy ehhez a teljességhez hangyaszorgalmat igénylő gyűjtőmunkára, a szakirodalom mellett levéltári források, hazai és külföldi művészeti gyűjtemények állományának módszeres feltárására volt szükség. Annál is inkább, hiszen a könyvben nem csak a képek katalógusszerű felsorakoztatása zajlik, hanem az egyes ábrázolásokat a szerző összeveti az adott kor történetírói munkáival, szépirodalmi szövegeivel, sajtóanyagaival is.
Bár a szerző elsődleges kutatási területe a felvilágosodás és a reformkor időszakához kötődik, a kora újkorra vonatkozóan sem pusztán a korábbi szakirodalom megállapításait veszi át, hanem egészen új adatokkal gyarapítja azokat. Több olyan, a magyar kutatás előtt mindeddig teljesen, vagy csaknem teljesen ismeretlen képet mutat be, amelyek megtalálása, azonosítása éppen Papp Júlia nevéhez fűződik, és összefüggéseiket, előképeiket és hatástörténetüket is ő tárta fel az előző évek szaktanulmányaiban. Ilyen például az augsburgi Weberhaus mára megsemmisült, 19. századi akvarellmásolat alapján ismert festménye (86-89. oldal), és Augustin Hirschvogel 1546-ban készült rézkarca, amelynek ábrázolásmódját a 16-17. század folyamán több német művész is felhasználta címertartó alakok megformálásához (101-102. oldal).
A forrásadottságok, a képi ábrázolások keletkezésének sajátos közege meghatározza, hogy milyen módszerekkel, milyen fogalmi keretben vizsgálhatóak egy-egy korszak ábrázolási hagyományai. Mivel a csatáról nem maradtak ránk szemtanúk által készített rajzok, vázlatok, így a rendelkezésre álló képek nem használhatóak a csata lefolyására, lokalizációjára vonatkozóan; „elsősorban a műalkotások reprezentációs és propagandafunkcióját, szövegkörnyezetét, előképeit és hatástörténetét, a korabeli tömegkommunikációban betöltött szerepét stb. tudjuk elemezni.” (11. oldal) Ez a célkitűzés biztos elméleti magalapozást igényel emlékezet és emlékezetpolitika egymásra hatásairól, győztesek és vesztesek emlékezetének sajátos ellentmondásairól, vagy éppen lokális és nemzeti emlékezet összefüggéseiről. Hosszas fejtegetéseket ugyan a műfaji keretek (ismeretterjesztő műről lévén szó) nem tűrnek, ezekre a kérdésekre (ha olykor implicit módon is) mégis reflektál a szerző, számos érdekes megfontolást nyújtva nemcsak a művészettörténet iránt érdeklődő olvasó, hanem az eszmetörténész és a helyismereti kutató számára is.
Az emlékezetpolitikai küzdelmeknek, polémiáknak Lajos király alakja és a mohácsi csata értelmezése kezdettől fogva kiváló táptalaja volt. Ezek politikai kontextusa természetesen csak utalásszerűen sejlik fel, a főbb támpontokat azonban a szerző rendre megadja az olvasó számára. Kimondottan érdekes, és továbbgondolásra késztető kérdéseket vet fel a könyv záró, kitekintő fejezetében tárgyalt két párhuzam: míg a harsány-hegyi csata a mohácsi vereségért vett revansként jelent meg a magyar történeti tudatban, a világosi fegyverletétel már a gyász megújulását jelentette, ez a párhuzam a magyar balsors állandóságát idézte fel.
A szemben álló felek emlékezetének sajátosságait a 16-17. századi fejlemények tükrözik, melyeket a szerző igen széles kulturális kontextusban mutat be. A törökök kegyetlenségének ábrázolása a középkor végén és a kora újkorban szerves részét képezte az európai művészetnek, ám ugyanez a kegyetlenség a törökök önképének is alapvető eleme volt, természetesen ellenkező előjellel: a levágott fejek itt a kíméletlenség és vérszomj, ott viszont a hadi dicsőség jelképeiként értelmeződtek (14-30. oldal). A szerző rendkívül tág összefüggésben elemzi a 16. századi oszmán miniatúrák ábrázolási hagyományát, és később a Mohácson felállított 17. századi török „emlékmű” jelentését.
Ami végül a lokális emlékezet működését, jelentőségét illeti, ennek elemzésére elsősorban a csatahelyhez kötődő emlékezeti aktusok kínáltak alkalmat. A hangsúly itt egyértelműen a 19-20. századra esik: a források jellege magyarázza, hogy a helyi közösségek szerves emlékezete a 19. század végéig nem hagyott nyomot a szélesebb nyilvánosságban. Ekkor is egy meghiúsult törekvésről hallunk, hiszen Bartalits Mihály emlékmű-terve végül vázlatban maradt; azt azonban, hogy a mohácsiak körében nagyon is ismertek voltak ezek a vázlatok, igazolja, hogy Bach Márton bólyi asztalos ezek alapján készített faragványt a mohácsi, II. Lajoshoz címzett patika ajtóbélletéhez (149-151. oldal).
A könyv a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat és a Libri Kiadó közös vállalkozásaként készülő Kaleidoszkóp Könyvek sorozatban jelent meg, és annak arculatát tükrözi. Ismeretterjesztő munkáról lévén szó, különösen fontos erény, hogy a szöveg olvasmányos és lendületes, világos tagolású, a gondolatmenet jól követhető. A lényegében teljesen hibátlan szöveg gondos szerkesztőre, tördelőre és korrektorra vall. A laikus érdeklődő további tájékozódását a kötet végén (a jegyzetapparátuson túl) megfelelően válogatott, az alapműveket felvonultató ajánló bibliográfia segíti, a kötetben való eligazodást pedig névmutató könnyíti meg. Az olvasó csak azt sajnálhatja, hogy – alighanem a sorozat jellegzetességeinek megfelelően – viszonylag kevés kép (mindössze 21 reprodukció és felvétel) illusztrálja a gondolatmenetet, és ezek sem a szövegbe tördelve, hanem mellékletben kaptak helyet.
Joggal bízhatunk abban, hogy ez a népszerű stílusban megírt, hatalmas ismeretanyagot mozgósító munka felkelti a legszélesebb rétegek érdeklődését a téma iránt. A további, még alaposabb tájékozódást szolgálja a várhatóan 2025 nyarán megjelenő kétkötetes nagymonográfia, amely csaknem 800 illusztrációval teszi szemléletessé jelen munka főbb megállapításait. Bizonyos, hogy mind a két mű roppant termékeny módon járul hozzá a mohácsi csata körüli, a nyilvánosság, és ezen belül a szakmai nyilvánosság különböző regisztereiben zajló vitákhoz.
Papp Júlia: Kép és emlékezet. A mohácsi csata és II. Lajos a képzőművészetben. Budapest: Libri – HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat, 2024. (Kaleidoszkóp Könyvek) 215 oldal. ISBN 978-963-603-311-7
Erdős Zoltán