A „felszabadulás” 15 éves évfordulója alkalmából szervezett megyei képzőművészeti pályázaton első díjat és pénzjutalmat nyert Simon Béla festőművész, aki éppen ebben az évben, 1960-ban költözött Pécsre. Az erdélyi születésű alkotó a budapesti képzőművészeti főiskola elvégzése után került Baranyába. Tíz évet töltött Alsószentmártonban, az itteni iskola igazgató–tanítójaként. Megszerette ezt a tájat, magával ragadta a sokác és a cigány viseletek színpompás világa, és témát is bőven talált munkáihoz: számos festményén jelenítette meg a kemény mezei munkákat, a paraszti élet apró mozzanatait, és hűen ábrázolta Alsószentmárton egy-egy részletét. Olajfestményein, akvarelljein, grafikáin és – önálló alkotásként kiállításokon is szereplő – vázlatain rendre feltűnik az iskola udvara, egy parasztház, a faluszéli füzes, vagy éppen egy-egy jellegzetes itteni arc.
Simon a felszabadulási pályázatra is egy alsószentmártoni témával jelentkezett, a tsz új istállóját festette le. A falu ezekben az években valóban gyors ütemben fejlődött. 1952 elejére minden helyi gazda a tagja lett a – mindössze fél évvel korábban önállóvá vált – tsz-nek, amely így immár ezer holdas területtel rendelkezett. 1960 nyarán pedig a sajtó arról adott hírt, hogy az őszi árpa és a kukorica is nagyon jó termést hozott, és ez – minden átmenet nehézség ellenére – távlatos gondolkodásra, komolyabb fejlesztésekre ad lehetőséget. Minden ok megvolt tehát az optimizmusra.
A kortárs kritika egyértelműen nagyra értékelte Simon Béla művét. A képzőművészeti pályázat célkitűzése az volt, hogy átütő erővel mutassa be a megye fejlődését, az új társadalmi rend vívmányait. Ez a kívánalom nem valósult meg, a kimondottan gyengének ítélt felhozatalból lényegében csak három alkotás: Lantos Ferenc pécsi városképe, Bizse János és Martyn Ferenc Tanműhely című közös alkotása, és Simon Béla festménye emelkedett ki. Bár a kép szerkezete nagyon egyszerű, a Dunántúli Napló újságírója szerint épp ez a letisztultság árulja el a legtöbbet: „Egyebet nem látunk a képen, mint egy kerítésrészletet, az új épületet és néhány sürgő-forgó alakot, de ez elég ahhoz, hogy a képet szemlélve a jövőbe törő falut lássuk”. Ugyanerről az optimizmusról, a falu és általában a magyar vidék fejlődésébe vetett konok hitről árulkodik Simon másik, csaknem ugyanekkor keletkezett, Megindultak című olajfestménye is: „Az ötvenes évek közepén, amikor a gyarmatok is ’megindultak’, egymás után szabadultak fel, ott Alsószentmártonban is megmozdult valami. A kép a cigányság tulajdonképpeni felszabadulásával (…) foglalkozik” – emlékezett évekkel később az alkotó.
Az Új istálló néhány évvel később Kaposvárott is szerepelt, Simon gyűjteményes kiállításán. A műértő kritikus itt nem annyira a kép társadalmi tartalmát, inkább a kiváló művészi megvalósítást, a festmény egyedi színvilágát emelte ki: a kép „a nyári reggel hangulatát árasztja, a meleg még csak rózsaszín, de érezni, hogy nemsokára itt is narancssárga hőség lesz.” Ugyanez a színvilág és ugyanez a hangulat jellemzi a Füzes istállóval, a Szentmártoni udvar és a Pécsi táj című alkotásokat is.
Ugyanakkor, amikor Simon Új istálló című festménye készült, egy másik baranyai kismester, a szintén erdélyi származású, Villányban letelepedett Virányi Endre ugyancsak egy tsz-majorról készített remekül szerkesztett festményt. A képen a cséplőgép körül dolgozó és a búzászsákokat cipelő parasztokat látunk, középütt három férfi, talán a tsz vezetői beszélgetnek. A nyári hőséget a bálák és a kazlak napsárga színe érzékelteti, ezt azonban enyhíti, hogy az eget a Virányira jellemző, fehéren és szürkén kavargó felhők uralják. Az alakok hasonlóak Simon képén látható emberábrázoláshoz: személytelenek, szoborszerűek, és nincsen kidolgozott arcuk – a képen a magyar paraszt elvont, általánosított karaktere jelenik meg.
Tíz évvel korábban, vagyis még egy más közegben, a kollektivizálás kezdeti szakaszában született a vajszlói születésű Haraszti Pál Népnevelő a parasztok között című olajfestménye. Ahogy a cím is sugallja, Simon és Virányi alkotásánál sokkal inkább propagandisztikusnak ható ábrázolásról van szó, bár a mű, talán komor színvilága miatt, nem egyértelműen pozitív kicsengésű. A háttérben ugyan zúg a traktor, az árnyékban néhány paraszt – köztük egy rokkant férfi – már pihenőidejét tölti; nekik a párt által alkalmazott népnevelő magyaráz félreérthetetlen kézmozdulattal. Ketten figyelmesen hallgatják őt, de egy másik ember fáradtan a távolba réved, a negyedik pedig, kezében szerszámával, dolga után megy. Jól látható, hogy az alakok itt ugyanolyan személytelenek, egyéni arc nélküliek, és a mozdulatok is hasonlóan szoborszerűek, mint Simonnál és Virányinál. (Érdekes, hogy – talán mivel a kortárs kritika egyáltalán nem volt jó véleménnyel a festményről – annak hátoldalára Haraszti egy másik képet festett, így ez a mű fordult a fal felé, rejtve a látogatók szeme elől.)
Az 1950-es években Simon Bélának és több más vidéki művésznek is kedvelt témája volt a paraszti munka kérlelhetetlenül hiteles, olykor kimondottan naturalisztikus ábrázolása. Ez persze nem volt független a korra jellemző közbeszédtől és közhangulattól, még akkor sem, ha egyébként egyik alkotó sem számított a rendszer feltétlen hívének. Simon Bélát ez a téma korábban is mélyen érdekelte: többször választotta témául a mezei munkák egy-egy mozzanatát, és fiatal festőként, az 1930-as években több változatban is megfestette a – biblikus áthallásokkal is bíró – magvető alakját. Később pedig a vidék helyzetének visszásságait is megfestette: az 1970-es évek első felében Elnémult falu címmel nagy olajfestményen jelenítette meg az elnéptelenedő Gyűrűfű tragédiáját.
A magyar vidék átalakulása, a hagyományos paraszti társadalom felszámolása hatalmas áldozatok, egyéni tragédiák árán ment végbe, de a kortársak ezt természetesen még más fénytörésben láthatták. Simon Béla és festőtársai munkái éppen ezért nemcsak művészi érzékenységű lenyomatai, hanem jelentős kortörténeti dokumentumai is ennek a folyamatnak.
Felhasznált irodalom
BEBESI Károly: „Festészetem a látvány gyönyörűségéből táplálkozik”. Műteremlátogatás Simon Bélánál. Dunántúli Napló, 34:306 (1977. nov. 6.), 11.
DEBITZKY István: A felszabadulási képzőművészeti kiállítás. Művelődési Tájékoztató, (1960): 6. sz. 58–62.
Három baranyai festő kiállítása. Dunántúli Napló, 8:6 (1951. jan. 9), 5.
HÁRS Éva, Sarkadiné: Simon Béla. Jelenkor, 7 (1964): 8. sz. 759–762.
HÁRS Éva: Simon Béla. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1976. (Mai magyar művészet)
HUHÁK Heléna: Agitátorok. A kommunista mozgósítás a pártállam kiépítésének mindennapjaiban (1948-1953). Jaffa Kiadó, Bp., 2022.
JAKABOVICS István: „Most, hogy önálló lett a termelőszövetkezet, még erősebbek lettünk”. Levél Alsószentmárton délszláv községből. Dunántúli Napló, 8:115 (1951. máj. 20.), 2.
JAKABOVICS István: „Az egész falu dolgozó népe belépett a termelőszövetkezetbe”. Dunántúli Napló, 9:43 (1952. feb. 21.), 3.
MÉSZÁROS Ferenc: A felszabadulás a helyi képzőművészetben. Dunántúli Napló, 17:80 (1960. ápr. 3.), 5.
S. NAGY Gabriella: Simon Béla jubileumi kiállításáról. Somogyi Néplap, 22:142 (1965. jún. 18.), 6.
SZALAI János: Gazdagon fizet az őszi árpa Alsószentmártonban. Dunántúli Napló, 17:155 (1960. júl. 2.), 2.
Erdős Zoltán