A Csorba Győző Könyvtár 1. emeleti Hírlapolvasójában 2023. szeptember 14-én nyílt meg Fűkő Béla szobrászművész kiállítása. A TücsökÉnek címet viselő kollekció a PécsLIT Irodalmi Fesztivált tematikájához is illeszkedve grafikákon, montázsokon mutat be több mint egy tucat magyar írót, költőt – pontosabban azt, ahogyan képzőművész látja őket, emlékezik rájuk és olvassa műveiket. A kiállítás megnyitóját szokatlanul nagy közönség tisztelte meg jelenlétével, ám az esemény mégis – vagy talán éppen ezért – rendkívül baráti hangvételű volt. Hasonlóan baráti szavakkal, értő, lényeglátó módon méltatta az alkotásokat Sz. Koncz István szerkesztő, a Jelenkor folyóirat tudósítója – a megnyitón elmondott beszédét változtatások nélkül közöljük.
„Tisztelt Ünneplő Közönség!
Még a Népkertben működött a gyulai könyvtár, 1980-at írtunk… Beszélgetést hirdettek a Várszínház kísérőprogramjaként. Off-rendezvény volt, ma úgy mondanánk, talán. Pilinszky János, Törőcsik Mari és Maár Gyula beszélgetését Pomgáts Béla vezette, vagy inkább vezette volna, ha értett volna hozzá, szegény, Isten nyugosztalja. Tele volt az olvasóterem, a történész Hegedűs Gézát, Szinetár Miklóst, Lukács Sándort, Jancsó Miklóst, Sík Ferencet fedezhette föl a figyelmes szemlélő a nézők soraiban. Az este hatkor kezdődött, és hajnali fél négyig tartott. Pomogáts azzal rekesztette be az együttlétet, hogy itt, a mondat felénél hagyjuk abba a beszélgetést, hogy maradjon mondanivalónk más napra is.
Addigra alaposan megritkult, elfáradt a társaság… Tulajdonképpen ittunk is… Kiléptünk a hajnali derengésbe, figyeltem Pilinszky arcát… Azt az arcot látom most viszont Fűkő Béla munkáján.
Kicsit odébb lépve az időben… A Pécsi Tér című hetilapot szerkesztettük, Csorba Győző születésnapjára készült összeállításunk elejére írtam a bevezetőt, kérdeztem a Jelenkor mostani főszerkesztőjét, Ágoston Zoltánt, hogy szerinte hogy szólítsuk az ünnepeltet? Zoli egyszerű, de remek megoldást választott: fölhívta, megkérdezte magát az érintettet.
– Írjátok azt, hogy a Csorba Győző nevű munkatársunk hetvenöt éves lett – tanácsolta a költő. Úgy is lett, az eset lenyomata talán megvan még valahol itt, ebben az épületben, ezek között a falak között.
Elmehettünk a Művészetek Háza ünnepségére is, ahol Göncz Árpád tüntette ki a szülinapost. Akkor láttam utoljára Csorba Győzőt. Olyan fáradt volt már a szeme, amilyennek most érzékelem, a vonatkozó Fűkő-rajzon.
Jelen lehettem, amikor Faludy Györgyöt interjúvolta nagyon kedves kollégám, barátom: Hegedűs Attila. Faludy elmesélt egy történetet. A harmincas évek legelején kijöttek Krúdy Gyulával a Mátyás pincéből. Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél volt egy konflis-állomás. Krúdy odabattyogott az egyik kocsihoz, és azt mondta:
– Menjünk, kérem, Székesfehérvárra!
Ez olyan volt akkor, mintha ma beülnénk egy autótaxiba, és azt mondanánk a sofőrnek:
– Irány Lisszabon!
Krúdy eltűnt pár napra, és amikor visszatért, Faludy megkérdezte tőle:
– Hol járt, Gyula úr?
(Gyula úrnak kellett szólítani.)
– Ne nyomozd, hogy hol jártam – felelte –, nem olyan érdekes. Szentkirályszabadján 1913-ban ettem egy nagyszerű pörköltöt, azt mentem megnézni, hogy megvan-e még.
És ahogy Faludy mesélte a történetet, ezerfelé lobogott a haja – nem nehéz belelátnom átszellemült arcát Fűkő Béla itt látható munkájába.
Ó, azok a hajak!
Figyeljék majd meg, amikor végig nézik a képeket, hogy hány hősünk haja lobog! A zseniknek Faluditól Parti Nagyon át Esterházyig gyakran lobog a haja, ezt egyébként megfigyeltem. Úszik a szélben, tőlünk messze száll olykor, és némelyik lassan el is vész a megkopó emlékezet félhomályában.
József Attila harminckét évesen írja meg a Születésnapomra című versét; fél év múlva nem él már. Janus Pannoniust Velence felé menekültében gyűri maga alá a tüdőbaj: alig harminchétéves. Ady negyvenegy évesen hal bele a túl sok szerelembe, ha ma szembe jönne, leküldeném gyufáért. Nagy László ötvenkettő, kisántikál a felesége szerzői estjéről, majd infarktust kap. Két hét múlva temetik. Babitsot ötvenhét évesen viszi el a gégerák, Pilinszky ötvenkilenc, amikor a második infarktusa éri. Faludy mellett jószerével Esterházy az egyetlen, aki kicsivel öregebb mai önmagamnál, amikor megírja a Hasnyálmirigynaplót, és kiteszi mindennek végére a pontot.
Szóval, elmentek fiatalon. A Nagy Öregek. Szinte mind. Figyeljék meg: Fűkő képein ott is bujkál ez a gyanús sietség. Persze, Radnótival szólva, ami volt, annak más távlatot ád a halál már, a grafikus, az alkotó lát jeleket, amelyek az eljövendő végről szólnak az egyszervolt múltban.
Azt hiszem, a mögött-látó, mögé látó rajzok jelentősége az utóbbi években komolyan fölértékelődött a fotográfiához képest. Amióta létezik a photoshop, meg a hasonló manipulátor-programok, a fénykép nem bizonyíték semmire. Legfeljebb arra, hogy tárgya úgy is kinézhetne, ahogyan épp mutatja a képernyő vagy a papírlap. Az azonban, ahogy a művész megörökít valakit, láttat valamit az illető életéből, sőt, műveiből akár. A József Attila nagyon sarkosnak, nagyon szögletesnek ábrázolt vonásai fölött átfutó vékony, hajlékony, görbe vonal láttán például a Medáliák egy változatában szereplő két sor jut eszembe:
az ég fölött, mint lenn a fellegek
egy simogatás gazdátlan lebeg.
Annál is inkább, mert Fűkő Béla egy másik (harmadik?) arcát is megmutatja, szinte rejtve: verseit az elválasztó falon, itt, mellettünk tudják majd elolvasni.
Visszatérve a tusrajzokhoz és kollázsokhoz: majd’ minden hőshöz volna egyébként valami történetem.
Dénes Gizella személyes vitapartnerem volt, már holtában. Utolsó, egy dél-baranyai faluról írott könyvecskéjében, nyilván akaratlanul, összehordott egy csomó marhaságot. Az eltorzított tények lexikonokba is beették magukat. Egyiket-másikat lehetetlen kiirtani… Szigorú, gondosan eligazított hajjal keretezett tusrajz-arcán fölfedezni vélek némi pökhendiséget: lám, mégis én győztem, mondja nekem ez az tekintet.
Kérdezhetik, hogy mit jelent a talányos cím, amit persze nem én adtam, az alkotó adta maga, de mégis… Tücsökének. A portrék között fölbukkan Szabó Lőrinc ábrázolása, egyszerű az áthallás a Tücsökzenére. Ugye, Szabó is fiatalon elment, a nagy öregek egyike a maga ötvenhét évével… Nyár volt, kora nyár. Kint tücsökdaltól zengett a határ ugye, ez is Szabó Lőrinc. Dal tehát, de nem ének. Az ének kifejezést még a halála előtt véglegesített utolsó kiadásban sem használta.
Amúgy a Tücsökének Czirják Béla bűbájos költeménye, a lányának írta, ha nem ismerik, érdemes utánanézniök. Mindemellett Kiss Tibitől tudjuk, hogy G dúrban zúgják a fákon a kabócák, hogy láss csodát, láss ezer csodát! Szóval, tudunk kabócaénekről is, és talán itt a megfejtés, lehet a tücsökének kabócazúgás, ami arra bíztat, hogy lássunk csodát.
És akkor még egy történet, bár meglehet, talán túl személyes. Karácsony másnapján, már sötétedés után, estefelé mindig kiülünk a feleségemmel a nyáronnagyonmeleg, télennagyonhideg télikertbe, beszélgetünk, én fölolvasom Nagy Lászlótól a Karácsonyfás embert meg az Életem című írását. Tudják, azt, ami úgy ér véget, hogy Margitka karácsonykor előveszi a szájmuzsikát, amit földijétől, a lőrinci szárnyasfiútól kapott a halál előtt. S könnyezve fújja, hogy: Mennyből az angyal. Én pedig karácsonyi szivarra gyújtok, s eltűnődöm.
És mire ideáig jutunk a történetben, nagyjából tövéig ég a karácsonyi szivarom, amit minden évben, szertartásosan a feleségemtől kapok, és eltűnődöm.
Nagy László épp a tűnődő, töprengő profilját mutatja Fűkő Béla kollázsán. Nincsenek kétségeim, hogy Önöket is magával ragadja majd ebbe az ünnepesti világba, ezen a mai, ünnepi koraestén. Jut eszembe: sokaknak a holnapi este egy új esztendő kezdete, kívánjunk nekik is Nagy Lászlóval És a versek? És a többi kép? Olvasni tudó, olvasni szerető emberek mindannyian, meglátják: megtalálják majd a maguk történeteit.
Hagyom is Önöket nézelődni.
Hagyom, hogy lássanak csodát. „
Pécs, 2023. szeptember 14.