Darvasi László 60

Íróportré Darvasi László 60. születésnapjára. A szerző az elmúlt években többször volt a Csorba Győző Könyvtár vendége, mostani írásunkkal köszöntjük a kerek évforduló alkalmából.

Darvasi László 1962-ben született Törökszentmiklóson. Magyar-történelem szakon diplomázott a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Itt találta meg irodalmi közegét, első írótársait, Baka István barátságát. Több irodalmi folyóiratnál tevékenykedett, 1989-től a Dél-Magyarország, 1993-tól az Élet és Irodalom munkatársaként dolgozott. 1990 és 1998 között a Pompeji című irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Budapesten él, olykor Berlinben és New Yorkban is. Többek között megkapta a Déry-, Szép Ernő-, Krúdy- és József Attila-díjat is. Számos könyvét lefordították német, holland, francia, horvát, szerb, román, cseh és török nyelvre.

1991-ben jelent meg első verseskötete Horger Antal Párizsban címmel, mely a költőszerep definiálásának nehézségeivel foglalkozik. Darvasi szerint az „ideális költőt” nem lehet különválasztani versének hangjaitól, vagyis azonos mindazzal, amit költeményeiben leír: „A mítosz legmélyebb erkölcse, hogy nem írok az esőről, nem csinálom az esőt, hanem magam leszek az eső.” (1) Ő ott kezdi a költészetet, ahol más költők befejezik.  Ám ezen az úton haladni tovább már nem lehet, „hiszen a költőszereppel szemben támasztott abszolút morális kategóriák éppen a megszólalást teszik lehetetlenné.” (1) Ahhoz, hogy íróként tovább munkálkodhasson, s elkerülje a teljes elhallgatást, Darvasinak át kellett értelmeznie saját pozícióját, s ezzel együtt a nyelv és az irodalom szerepét is saját munkásságában. 

Darvasi László a PécsLIT-en 2021-ben
Fotó: Tóth László

Az átértelmezés folyamatát mutatja be A portugálok című kötet, mintegy átmenetként a vers és a próza között, az „irodalomra való radikális rákérdezéssel szemben elfogadja, adottnak tekinti az irodalmi hagyományt, akkor is, ha az irónia révén távolságot is tart tőle.” (2) A Vidéki történetek című ciklusa döntő fordulat Darvasi írói világában, itt lesz világos számára, hogy az epika az a terep, ahol a legjobban ki tud bontakozni. „A történet a személyesség objektivitását nyújtja Darvasi számára […] a maga mítoszi eredetében nem kérdez, nem magyaráz és nem bizonyít semmit, egyszerűen csak azt mondja: így volt…” (2) S ekkor Darvasi visszatér a történet ősforrásához, a mesei narratívához. „Ott ültek, ahol a világ elkezdődik.” A kötet első írása elmondja, hogy a „történet egyidős a világgal és az emberrel, a történet van, mert ha nem lenne, a világ sem létezhetne”. „Kell a kezdet és kell a vég, s e kettő között, mint néma növények közt a zümmögő bogár, kell a szó.” Darvasi a naiv mesemondó álcáját veszi föl, aki jól emlékszik a kezdetekre, de nem ítélkezik.

Harmadik kötetében (A veinhageni rózsabokrok) a bűnügyi történetek vidékére kalandozik. E narratívákban lassan bontakoznak ki a bonyolult intertextuális utalások és a szimbolikus értelmű motívumok, melyek segítségével mintegy magától teremtődik meg a műfajt alapvetően meghatározó titokzatos homály. Az olvasás aktusa rejtvények megoldásához válik hasonlatossá, melyek megoldhatók ugyan, de többnyire csak egyetlen helyes megoldás létezik. „A mesélés nyomozás is, eredet- és azonosságkeresés, szembesülés a múlt valamely sötét titkával, beavatás.”

Prózájában jelen van az egzisztenciálisan reményvesztett vidéki Magyarország szociografikusan aprólékos ábrázolása, emellett azonban jellemző rá az írói képzelet világának mágiája is. Az 1999-ben megjelent regénye, A könnymutatványosok legendája is e kettősség legfőbb mozgatórugója. Újabb írásaiban egyre inkább univerzális témák és szimbólumok tárházát vonultatja fel (balkáni háború, Távol-Kelet, futball-lázban élő világ, 20. századi Európa aranykora stb.). Virágzabálók (2009) című regénye, amelyért Rotary-díjjal jutalmazták, a reformkori Szeged sajátos kulturális és etnikai adottságait, történelmi hagyományait vetíti az olvasók elé.

Írásaiból több televíziós, filmes és színházi adaptáció is készült, s az utóbbi években színdarabokat is írt. Gyermekkönyvei is sikert arattak (2002-Trapiti, avagy a nagy tökfőzelékháború; 2004-Trapiti és a borzasztó nyúl; 2012-Pálcika, ha elindul; 2013-A 3 emeletes mesekönyv).

Szív Ernő néven két tárcagyűjteményt is írt (1994- A vonal alatt, 1997- Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?). Egy 1995. júniusi Új Forrás interjúban a tárcaírásról, amit a „pillanatnyi kisülés műfajának” is hív, így vall: „…kis színeseket, tárcákat, glosszákat, publicisztikákat írni egyszerűen kellemes dolog. Ebben a kellemességben a könnyed mozdulatok gyors megtérülésében van a legnagyobb veszély […] A mínuszos hírtől a drámáig, a tárcától a kisregényig mindenfélét írtam (az utóbbi három év alatt). Ez mértéktelenség. Most egy regényen dolgozom […] legszívesebben az életemnek minden pillanatát ennek a munkának szentelném. De egzisztenciális okokból ezt nem tehetem meg […] Az úgynevezett írói szerep is kényszerűségekből, apró és körmönfont inspirációkból, kedves, olykor agresszív motivációkból épül fel. Én magát az írói szerepet is kényszerűségnek érzem, amikor nem írni kell, hanem íróként megmutatkozni.” (3) Egy 1999-es interjúban, ami a Tiszatáj című folyóirat januári számában jelent meg, Darvasit arról faggatták, vajon mennyire azonos Szív Ernő figurája Darvasi Lászlóval. Az író szerint óhatatlanul is van áthallás a tárcanovellák, kisszínesek és a novellák, kisregények között; „néha Darvasi kezd el egy novellát, és Szív fejezi be […] Néhány hónapja egy újságíró egyszer csak azt mondta nekem interjú közben, hogy szerinte Szív sokkal jobb író, mint Darvasi. Mert hogy Szív természetesebb. Szív él, lélegzik, szaga van. Darvasi szövegei ezzel szemben, úgymond csinálva vannak. Kimódoltak. Azért ezen jócskán meglepődtem akkor. Vagyis hát Darvasi meglepődött. Összeszorította a száját, és ha jól emlékszem, egy kicsit meg is volt sértve. Szív meg ült egy pohár rossz vörös bor előtt a Mojóban, nézte ezt az újságírót és elégedetten vigyorgott.” (5)

Az Eső című irodalmi folyóiratban megjelent (2010/4. sz.) beszélgetésben is kifejtette a tárcaíráshoz való ambivalens viszonyát. Egyfelől a folyamatos és eltökélt tárcázás egy idő után hátráltatója, visszahúzója lehet a komolyabb írótevékenységnek, ugyanakkor fenntartja az érzékenységet is, hiszen tárcákat érzéketlenül, szolidaritás nélkül nem lehet írni, se szenvedély nélkül. „…az érzékenységbe beletartozik a harag, a düh, a bánat, minden olyan érzés, amely az életünk része, s igazgatja azt.” (6)

Szövegei főként a jelentések megőrzésének, tovább örökítésének és újrateremtésének jegyében íródtak. A portugálok című kötetben megpróbálja újraírni azt az örökséget, mely az irodalmat a nyelv misztériumából eredezteti, és a művészetet valamiféle felsőbb igazság megnyilatkozásainak tekinti. „A Darvasi-történet tehát önmagában is történetértékű; egyrészt a szövegirodalommal szemben Darvasi történetekben mer vagy tud gondolkodni, másrészt a történeteket mégis könnyebb szeretni a szövegirodalomnál…” (4) Írásainak atmoszféráját, már pályája elején is, mágikus realista vagy mitikus hangvétel jellemezte, ami saját bevallása szerint ösztönös tudásból táplálkozik.

Darvasi László legújabb kötetének bemutatója 2022-ben,
a szerzőt Takáts József és Ágoston Zoltán kérdezi

Az élet, az alkotás és a halál viszonyáról így vall az 1999-es Tiszatáj folyóiratban megjelent interjúban: „…az fontos, hogy a mondatodnak legyen tekintete, s az életen, mint egy erdei tisztáson keresztül a fák közé, akár a halál torkába is bele lásson.” Egy másik kérdésre pedig, hogy mi a fontosabb az író számára: az önismeret vagy a világ ismerete, így válaszol ugyanebben az interjúban: „Valószínűleg az, hogy nem tudjuk […] Amit írsz, az mindig te vagy. Amit írsz, az mindig a világ. Azért írsz, hogy legyél. Azért írsz, hogy legyen a világ, mert ha nem lenne szó, mondat, ha nem lenne vers és regény, nem lenne élet sem […] Elmondom, beszélek és fecsegek róla, jajgatok és nevetek miatta, s közben nem tudom […] Hogy honnan tudtam én ezt? Miféle tudásból, tapasztalatból jött a megoldókészségnek ez a kegyelme? Méhecske járt a szádban? Múzsa a spájzban, az ágy alatt, a fürdőszobában? Az irodalomban és a művészetben az a gyönyörű, már ha műveljük, hogy valami erő a kezünk alá ereszkedik, és nem azt mondom, hogy megszelídül, vagy megadja magát, de legalábbis velünk lesz. Az írás teremtés illúziója is.”

És hogy mi a célja és értelme az írás aktusának Darvasi szerint? „…mert jó magányosnak lenni. Úgy magányosnak, hogy nem vagy magányos, mert miközben egyedül vagy, beleköltözöl egy teremtett világba, ahol figurákat tudsz életre kelteni, mozgatni, megölni, föltámasztani, boldoggá vagy boldogtalanná tenni. Azért is írunk, mert azt reméljük, hogy az írás által megtudunk valamit saját magunkról, valami olyan alapvetést, amihez aztán lehet ragaszkodni, igazodni a továbbiakban. Azért is írunk, mert meg akarjuk vallani. Mert tele vagyunk bűnökkel, és valamilyen módon ezeket a bűnöket formába kell önteni, artikulálni, hogy kicsit megszabaduljunk tőlük.” (6) Az írás kijelöli az énhatárokat, s így válik egy végeláthatatlan belső tanulási folyamattá. „S minden mondatból a saját arcunk néz vissza.”

Steiner Kitti

Bibliográfia:

  • (1) Csipesszel a lángot: Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról / szerk. Károlyi Csaba. Bp., Nappali ház, 1994. 209. p.
  • (2) Uo. 211. p.
  • (3) Naívan kezdjük el (Darvasi Lászlóval beszélget Bombitz Attila), In: Új Forrás, 1995. június, 19-25. p.
  • Bónus Tibor: Mítoszok árnyékában: Darvasi László prózájáról, In: Alföld, 1994. június, 44-51. p.
  • (4) Németh Marcell: Der Fall Wa(a)s(s)e(r): Történetek Darvasi László prózájáról, In: Jelenkor, 1997. 5. sz., 530. p.
  • (5) „Az írás a teremtés illúziója”: Portrévázlat Darvasi Lászlóról, In: Tiszatáj, 1999. 1.sz. 91. p.
  • (6) Jenei Gyula: Mondatokkal szöszölni (Beszélgetés Darvasi Lászlóval), In: Eső, 2010. 4. sz.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük