Esemény

Az abortusz az ókor óta napjainkig az egyik legmegosztóbb és leginkább tabutémának számító kérdés a világ minden társadalmában. A jogi korlátozásban igen komoly eltérések vannak államonként, illetve bizonyos országokban gyakorlatilag tiltott. Mindig aktuális az erről való társadalmi diskurzus, pláne most, amikor az elmúlt hónapokban, évben, Lengyelországban például betiltották az abortuszt, Amerikában pedig lehetősége van az államoknak a terhességmegszakításnak akár a tiltására is (Texasban ez meg is történt). Ez a súlyos téma régóta foglalkoztatja a filmművészetet is. Az 1950-es, ’60-as években készültek az első játékfilmek, ahol központi szerepet kapott a téma. Az első igazán fajsúlyos, művészetileg kimagasló és komoly díjakat elnyerő, széles körben ismert alkotásokra a kétezres évekig kellett várni. 2004-ben az angol Mike Leigh Vera Drake című filmje, majd 2007-ben a román Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című alkotása nyerte a velencei, illetve a cannes-i filmfesztivál fődíját. A két film különböző korban, különböző aspektusból vizsgálódik, de mindkettő minden kétséget kizáróan letaglózó erejű, súlyos darab, ami könnyen az ember élete végéig emlékezetébe ég. Aztán 2020-ban egy női rendező, az amerikai Eliza Hittman érzékeny filmje, a Soha, ritkán, néha, mindig nyert Berlinben nagydíjat, és lett az év egyik legfontosabb indie filmje. Hittman csendes, visszafogott alkotása kamaszkorú főhősnőjére, Autumn-ra helyezi a fókuszt, és az őt megformáló Sidney Flanigan finom alakításának köszönhetően mély együttérzést kelt az emberben a nem kívánt terhességgel küszködő lány története.

A friss irodalmi Nobel-díjas Annie Ernaux, francia írónő Happening című memoárja 2000-ben jelent meg. A kevesebb, mint százoldalas kis kötetben élete tragikus eseményét eleveníti fel közel negyven évvel később, amit ez idő alatt sem sikerült teljesen feldolgoznia. 1963-ben, 23 évesen esett teherbe abban a Franciaországban, ahol akkor tiltott volt az abortusz, az beavatkozáshoz asszisztáló orvost és magzatát elvetető nőt is börtönre ítélhették. Totálisan tabu témának számított akkoriban a társadalom minden körében, Ernaux pedig magára maradt problémájával. A memoár saját terhességmegszakításának éppenséggel egyszerűnek nem mondható történetét meséli el, aminek végén éppen, hogy életben maradt. 2021-ben Audrey Diwan, francia forgatókönyvíró és filmrendezőnő készített játékfilmet ebből a történetből. A film a velencei filmfesztiválon debütált, és el is hódította a legjobb filmnek járó Arany Oroszlán díjat.

Manapság, amikor naponta találkozhatunk az internetes videómegosztó oldalakon háborús szörnyűségeket ábrázoló vagy terroristák kivégzéseit bemutató mozgóképekkel, a filmekben pedig szinte korlátlanul be lehet mutatni ezerféle kegyetlenkedést, kínzást, nem könnyű sokkolni a közönséget, Audrey Diwannak azonban sikerült olyan filmet készítenie, amit nehezen fogunk elfelejteni, és garantáltan fel fog kavarni érzelmileg, mivel igazi – a lehető legpozitívabb értelemben – torokszorító élmény született.

A film főszereplője Anne, fiatal egyetemista lány, munkásosztálybéli szülők gyermeke. Irodalomtanár szeretne lenni, tehetsége és ambíciója egyaránt megvan ehhez. Barátjával már aktív nemi életet él, a védekezést pedig talán kissé lazán kezelik, így történhet meg, hogy szándéka ellenére teherbe esik. Anne pontosan tudja, ha megszüli a gyereket, azzal saját magát és szüleit is szégyenbe hozza, hőn áhított karrierjének pedig búcsút inthet. A hatvanas évek Franciaországában ezzel kellett számolnia egy ilyen fiatalon gyermeket szülő hajadon lánynak. Így tehát nem marad más választása a lánynak, és keresnie kell valakit, aki megszakítja terhességét.

Első találkozásakor egy orvossal szembesül a rideg tényekkel: a szigorú jogi helyzet miatt ezt nem fogja senki sem vállalni a szakmabéliek közül, és azt javasolja, törődjön bele, hogy meg kell szülnie a gyereket. Anne próbálkozik egy másik orvosnál, aki egy injekciót ír fel neki, egy szert, ami elősegítheti a vetélést. Később kiderül, valójában olyan szert kapott, ami erősíti a magzatot… Anne barátnői elhatárolódnak tőle, mikor megtudják szándékát, hogy mire készül leendő gyermekével. Amikor a barátjával találkozik, a tengerpartra mennek, de mikor közli vele állapotát, a férfi elhárítja a felelősséget, szégyelli Anne-t a barátai előtt.
Közben Anne az egyetemen se képes koncentrálni az órákon, elmarad a tanulással is, ez persze tanárának is feltűnik. Figyelmezteti őt, ha nem változtat, nagy bajba kerülhet. Kérdezi őt a tanára, de nem beszél problémájáról. Otthon a szüleivel is konfliktusossá válik a viszony. Őket ugyanakkor nem avatja be titkába. Végül Anne, saját kezével próbál meg abortuszt végrehajtani magán, sikertelenül. Amikor már teljesen reménytelennek tűnik a helyzet, egy fiú ismerőse összeköti őt egy újságírólánnyal, aki ugyanilyen helyzetben volt, mint ő és segített neki egy „javasasszony”… Anne elmegy ehhez a rideg nőhöz. A lakásán történik meg az aktus. Csendben kell maradnia irtózatos fájdalmai, kínjai ellenére, nehogy a szomszédok gyanút fogjanak. A várt eredmény azonban elmarad. Anne újra elmegy a nőhöz, aki elmondja neki, megpróbálhatja újra, de nagyon veszélyes lesz, az életébe is kerülhet. Anne persze belemegy, és a beavatkozás után a kollégiumi szobájában törnek rá az iszonyatos fájdalmak, a női mosdóba megy, vérezni kezd, és akkor az egyik kollégiumi társa rányitja az ajtót… Az egész olyan, mint egy megvalósult rémálom, Anne pedig egy kórházban ébred fel. A terhessége megszakadt, azonban van még izgulni valója, hiszen, ha nem spontán vetélésnek minősítik az orvosok, el is ítélhetik a bíróságon…

Audrey Diwan (akárcsak Mike Leigh és Cristian Mungiu)) dokurealista eszközökkel készítette el filmjét. A kézikamera végig Anne-t követi, némileg a Saul fiához hasonlatosan. Együtt lélegzünk, tapintunk, szaglunk, érzékelünk mindent az egyre nagyobb bajba kerülő lánnyal. Magányát egyre inkább magunkénak érezzük, és kezdünk aggódni érte akaratlanul is. Helyzete egyre kilátástalanabb, hiába megy keresztül többször is a fel nem fogható fájdalmakkal járó beavatkozáson, életveszélyes állapotba kerül. A feszültség, a fájdalmak naturális bemutatása, a szorongató légkör fokozódik, ahogy közeledünk a végkifejlethez. A súlyos dráma lélektani thrillerré alakul. Diwan filmje szűk, 4:3-as képarányú, ami felerősíti a bezártságot, a magány érzését, minimalista aláfestő zenéje, amiben a zongora dominál csak tovább fokozza a feszültséget. Gyengébb idegzetű nézők talán képtelenek is már elviselni mindezt a végéhez közeledve, ezért nem is javasolnám akárkinek a megtekintését.  

Az Esemény súlyos film, sokszor nehéz nézni, de a film végi katarzisért muszáj látnia minél több embernek. Felidézi azt a kort, amikor már ott volt a levegőben a szexuális forradalom, a szabadság illata, de a fiatal, épp hogy húszas éveikbe lépő egyedülálló lányok számára tabu témának számít vágyaik megélése, az abortusz teljesen tiltott volt, társadalmi felfogásban szégyenletes bűn, elítélendő tett.
Audrey Diwan rendkívül személyes hangvételű filmje szubjektív filmes aspektusból, mégis tárgyilagosan mesél el egy brutális történetet, ami egyáltalán nem propagál a terhességmegszakítás mellett, nem ítélkezik senki felett, és nem provokál kiáltványként a pro-life (életért) mozgalmak ellen, egyszerűen egy nem kívánt terhesség megrendítő krónikája, aminek elsődleges célja az empátiaébresztés. Bizonyos értelemben edukatív alkotásnak is tekinthető, elsősorban a pubertás korban lévő kamaszok, huszonévesek számára a felelősségteljes nemi élet, a fogamzásgátlás fontossága tekintetében

Az Esemény című film megtekinthető a pécsi Apolló moziban.

Kritika a HVG Kultúra rovatában.

Képek: imdb.com

Harangi István

    

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük