30 ÉVES A JÁTÉKOS

Hollywood tündökölt a 30-as évekkel kezdődően két-három évtizeden keresztül. Olyan rendező-óriások készítettek filmeket ezekben az évtizedekben, mint Orson Welles, John Ford, Frank Capra, Alfred Hitchcock, Billy Wilder vagy William Wyler. A western, a filmnoir, a komédia az epikus történelmi drámák fénykora volt ez. Közben Európában a francia lírai realizmus filmesei és az olasz neorealisták készítették a korszak meghatározó klasszikus alkotásait. Jean Renoir, Marcel Carné, Vittorio De Sica, Roberto Rossellini, Luchino Visconti filmjei a mai napig a korszak legjelentősebb darabjai.

Hollywoodban jelentős színvonalzuhanás következett be a hatvanas években. Divatba jöttek a giccses, kevésbé művészi, egyediséget nélkülöző zenés filmek, musicalek, hogy aztán a hetvenes évekre megszülessen Új-Hollywood. Véleményem szerint az amerikai filmgyártás aranykora, magasan legerősebb évtizede. Steven Spielberg, George Lucas, William Friedkin, Arthur Penn, Sidney Lumet, Martin Scorsese, Francis Ford Coppola ekkor csinálták meg legmeghatározóbb kultfilmjeiket. Egy teljesen új hangon, filmnyelven szólaltak meg. Életszerű, társadalomkritikus, dühös alkotások voltak ezek, amik igen népszerűek is lettek világszerte, de mellette komoly kritikai elismerésben is részesültek. Robert Altman, az A játékos című film rendezője is ekkor érte el első nagy sikereit. MASH című filmjével 1970-ben Cannes-ban, A Buffalo Bill és az indiánokkal pedig 1976-ban Berlinben nyerte el a fesztivál fődíját.

Aztán a 80-as években kezdődött a hanyatlás, silányulás. Hollywood egyre középszerűbb, jellegtelen filmek tömeges gyártásába kezdett. Egyszerű, könnyen érthető történetek, nem különösebben bonyolult jellemű karakterek, könnyen azonosulható szereplők, erőszak, szex és az elmaradhatatlan happy end. Folytatások, remakek, bugyuta családi és romantikus vígjátékok, akciófilmek, stb., s mellettük egyre kevesebb értékesnek mondható alkotás. Ez a tendencia pedig csak tovább fokozódott a 90-es években. Ekkor, egészen pontosan harminc évvel ezelőtt, 1992-ben készült el Robert Altman A játékos című filmje. Ez lett Altman nagy visszatérése Hollywoodba a Popeye 1980-as csúfos bukása után. Cannes-ban elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat, a film főszereplőjét, Tim Robbinst pedig a legjobb férfi színészi alakításért jutalmazták Ezüst-pálmával. A komoly szakmai díjak mellett a közönség is igen jó fogadtatásban részesítette. Mindenesetre van valami groteszk abban, hogy pont egy olyan film hozta el Altmannak újra a sikert, ami a korszak Hollywoodi stúdióinak működését figurázza ki igen merészen…

      

Egy hollywoodi stúdió irodáján belül és kívül sürögnek-forognak különféle szakmabéliek. A kamera idemegy-odamegy, kinéz, benéz, megáll, belehallgathatunk egy kicsit mindenki beszélgetésébe. Panaszkodnak az aktuális filmek miatt, és felidézik a legendás Orson Welles A gonosz érintése című filmjének egysnittes nyitójelenetét és Alfred Hitchcock klasszikusát, a Kötelet, amiben alig van néhány vágás. „Akkor még tudtak filmet csinálni”, mondják egyetértően. Közben rádöbbenünk, mi is épp egy ilyen hosszú snittet nézünk, egy több mint hétperces nyitójelenetet.

A film „főhőse” Griffin Mill, dörzsölt, hatalomvágyó filmproducer, akit Tim Robbins jeges sármmal alakít. Munkája évente nagyjából ötvenezer forgatókönyv közül kiválasztani tizenkettőt, amit a stúdió megfilmesít. S hogy milyen volna a stúdió szerint egy jó film? 25 szóban elmondható, miről szól, világos, egyértelmű ambíciókkal, célokkal rendelkező, sablonos jó vagy rossz karakterek, sztárszínészek, erős érzelmi hatások, szex, és természetesen a rossz elnyeri méltó büntetését a végén, a jó pedig jutalmát, vagyis az elmaradhatatlan happy end. A nézők szerintük nem szeretnék a valóság visszatükröződését látni a filmekben, álmokat kell nekik legyártani.

Mill pozíciója kétségessé válik a stúdiónál, mikor egy rivális kollégát vesznek fel mellé, közben pedig fenyegető képeslapokat kap valakitől. Mill egy visszautasított forgatókönyvíróra gyanakszik, és végül találkozik David Kahane-nel, akinek a szkriptjét anno elvetette. Felajánlja neki, hogy megfilmesítik a könyvét, de Kahane nem kér az önelégült producer őszintétlen „jóságából”. Összevesznek, dulakodás lesz belőle, mely során Mill nem szándékosan megöli az írót, majd betöri autója ablakát, és rablásnak próbálja álcázni az esetet. Innentől egy feszültséggel teli thrillerré alakul a film. Mill pedig újabb fenyegetéseket kap, tehát kiderül, hogy mást ölt meg, mint akit gondolt, hogy eltett láb alól. Mill fokozatosan válik egyre feszültebbé, paranoiásabbá, és mikor az ismeretlen fenyegető egy kígyót rejt autójába, rettegés lesz úrrá rajta. Közben persze trükközéssel igyekszik kelepcébe csalni konkurensét a stúdiónál, miután két író elmondja Millnek filmtervét. Egy olyan filmről van szó, ami valós embereket, sorsokat, szenvedést mutatna be ismeretlen színészekkel, happy end nélkül, a jó vereségével. Mill hagyja, hadd csinálja meg riválisa a filmet, hogy aztán később ő lehessen a produkció megmentője a befejezés happy endre változtatásával, két szupersztárral a főszerepben.

Mill időközben megismerkedik áldozata barátnőjével is, akibe beleszeret, és kapcsolatba bonyolódnak egymással.

A játékos producer főhőse tehát egy igen összetett karakter. Bár vannak őszinte, szerethető megnyilvánulásai, de mégis közelebb áll a romlottsághoz. Manipulál, blöfföl, csal, hazudik, gyáván menekül az igazság elől, motivációi és cselekedetei enyhén szólva megkérdőjelezhetőek morális szempontból, Robert Altman Hollywood-szatírájában azonban az ilyen jellem nem büntetést kap…

A mester cinikus hangvételben, ironikusan festi le a 80-as, 90-es évek Hollywoodját. Egy thrillerbe csomagolja ironikus történetét, ami a végére gyakorlatilag egy fekete komédiává alakul egy olyan befejezéssel, ami igazi fricskának tekinthető, kifigurázza saját bűnügyi történetét, és a korszak tipikus hollywoodi alkotásait is Altman.

A játékos című film varázsa, különlegessége csak úgy, mint a rendező más alkotásaiban is, a sok kis apró részletben rejlik: egy-egy mellékszereplő (ebben az esetben elsősorban filmipari alkalmazottak) kurta dialógusában, vagy annak részletében, rövid háttéreseményekben, egy-egy színész elejtett szarkasztikus félmondatában.

Ha a színészgárdára tekintünk, akik szerepelnek A játékosban, egyből feltűnik a rengeteg hollywoodi sztárszínész (Bruce Willis, Burt Reynolds, Cher, Julia Roberts, Elliot Gould, Jack Lemmon, Nick Nolte, stb.), akik saját magukat alakítják a filmben. A befejezés előtti, kiváltképp fontos jelenetet alakító Willis és Roberts jelenléte talán a leginkább meglepő, hiszen tulajdonképpen saját maguk karikatúrájává is teszi őket Altman filmje. Mindenesetre örömteli, hogy vállalták ezeket a szerepeket.

Végül azon morfondírozom, hogy vajon, ha élne Altman, és újra elkészítené A játékost, az milyen lenne? Műfajilag, vizuálisan, zeneileg, egyáltalán ki lehet-e még a mai hollywoodi filmgyártást figurázni, van-e értelme? Mintha az egész önmaga paródiája lenne. Követhetetlen mennyiségben gyártják le elhasznált, szétplasztikázott sztárokkal a különféle szuperhősfilmeket, Halálos iramban 10-et, Transformers 8-at, olcsó remakeket, bugyuta romantikus és családi vígjátékokat, végtelenül egyszerű világképet mutató és karaktereket felvonultató egyszeri plasztik szórakozásnak szánt termékeket, amiket mire kiérünk a kukához a moziteremből és beledobjuk a popcornt meg az üdítőt, már el is felejtettünk.

A játékos című film elérhető online a theflixplay.us streaming szolgáltatónál.

VHS-en kölcsönözhető Budapesten a Művész moziban található Odeon filmarchívumban.

Képek: imdb.com   

Írta: Harangi István          

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük