Skip to content

25 éve Útvesztőben

Mi a valóság? Ki vagyok én valójában? Mit jelent a születés, mit jelent a halál? Van-e, és ha igen, akkor mi az emberi élet értelme? Ezek a metafizika, a spiritualitás és a filozófia legalapvetőbb kérdései. Számos (nem csak) keleti vallás és tanítás szerint a fizikai valóságunk, a világunk – beleértve saját magunkat is – csupán jelenség, káprázat, illúzió, szubsztanciája nincs, tehát nem valóságos. A művészetben a szürrealizmus lett az az irányzat, ami szélsőségesen elvetette a realista ábrázolásmódot, ugyanis nem a látszólagos valóságot akarta bemutatni, hanem annál valami sokkal valódibbat, igazibbat, ehhez pedig az alkotók olyan lelkiállapot, tudatállapot elérésére törekedtek, ahol felszínre kerülhetnek a tudatalatti mélyebb, rejtett rétegei. Ezekhez hozzáférve születhettek meg alkotásaik: bizarr, megdöbbentő, olykor félelmetes, máskor egészen mulatságos álomszerű víziók, melyek világában nincsenek már fizikai törvényszerűségek. Az 1920-as években a szürrealizmus megjelent a filmművészetben is. Legjelentősebb korai képviselői a francia René Clair és a spanyol születésű mexikói Luis Buñuel. A 20. század második felében pedig a chilei Alejandro Jodorowsky és az amerikai David Lynch lett az irányzat két legismertebb, ikonikus alakja. Lynch ugyan filmjei által lett világhírű, de valójában egy rettentő sokoldalú művész. Zenét szerez, fest, színházban is rendezett már, fotózik, színészkedik, ír vagy éppen weboldalt készít. Művészetére nagy hatással van a keleti kultúra és a tanítások, ő maga pedig a 70-es évek óta napi rendszerességgel gyakorolja a transzcendentális meditációt.     

David Lynch igazi megosztó filmrendező, a filmnézők jellemzően nagyon szélsőségesen viszonyulnak alkotásaihoz. Ám így is borzasztó népszerű világszerte, és megkerülhetetlen alakja az elmúlt 50 év filmművészetének. Készített ugyan néhány olyan egészen konvencionális filmet is, mint az Az elefántember vagy az Igaz történet, ám kultikus filmessé az olyan szürrealista alkotások tették, mint a Radírfej, a Kék bársony, a Twin Peaks című legendás sorozat, illetve a trilógiaként is tekinthető Útvesztőben, Mulholland Drive, Inland Empire hármasa.

Lynch filmjeit gyakran érthetetlenségükkel vádolják. Ő valójában nem intellektuális, hanem érzéki filmes. Elsősorban nem a logika, a ráció a fontos az alkotásaiban, hanem az érzések, a hangulatok, az intuíció. És mégis az a helyzet, hogy ezek a filmek egyáltalán nem öncélú, lila ködös művészkedések. Lynch nagyon komoly koncepciók mentén ír és rendez. Persze az ő szürrealista világában nem a fizika törvényei, a józan ész logikája uralkodik, hanem az álmoké. Ahol bármi és bárminek az ellentéte is egyszerre megtörténhet. De mégsem történik meg bármi, hiszen Lynch tudatosan építi fel filmjeit, noha gyakran hagyatkozik intuícióira is. Ha a néző dekódolni akarja a látottakat, hallottakat, ahhoz erőfeszítést is kell tenni, és kicsit megküzdeni egy-egy összefüggésért. Persze sokan pont ezeknek a puzzle darabkáknak a keresgélését, összeillesztését élvezik. Ugyanakkor talán egyik Lynch-filmet sem lehet 100%-osan megérteni minden elemében, mert mindig van valami, ami ellentmondást okoz, vagy csak egyszerűen sehogy sem illeszkedik a képbe. Van, akit ez bosszant, én viszont úgy gondolom, hogy a mi fizikai valóságunknak nevezett világ sem tökéletes, és saját tapasztalatom szerint épp úgy jelen van az életünkben a megmagyarázhatatlan, az irracionális, az oda nem illő, mint egy szürrealista filmben. Talán ezekben a filmekben szélsőségesebben, túlzóbban jelennek meg az ilyen elemek, de egy műalkotás esetében ennek nagyon is van létjogosultsága.

A puzzle darabkák keresgélése és összeillesztése mellett Lynch filmjei rendkívül szuggesztívek, és pillanatok alatt magába tudják szippantani a nézőjét. A markáns képi világ, a hipnotikus tempó, az érzéki zenék, a sötét, félelmetes hangulat, illetve a sokszor morbid, rendkívül sajátságos humor, a hirtelen váltások olyan elegyet alkotnak, ami ha egyszer elcsábítja az embert, már nem nagyon engedi el, és csak még jobban, még mélyebben bele akar merülni ebbe a szokatlan, de ellenállhatatlan világba. Egy efféle utazásra invitál a 25 évvel ezelőtt, 1997-ben bemutatott Útvesztőben című filmjében is David Lynch.    

Akárcsak Lynch többi szürrealista alkotásánál, az Útvesztőben esetében is többféle interpretáció lehetséges, és nincsen egyetlen olyan verzió, ami az „egyetlen, minden kétséget kizáróan érvényes” lenne. Jó néhány elemzést elolvastam, és természetesen megvan a magam értelmezése is, de egyik esetében sem mehetünk teljesen biztosra. Lynchnek persze van egy határozott elképzelése, koncepciója, ami többé-kevésbé érthetővé is válik némi figyelmes analizálás után, de hagy teret a nézőnek is, és nem zárható ki egy éppen annyira releváns másik megközelítés sem. A filmben szerepel több olyan motívum, fordulat, elhangzik egy-két olyan mondat, ami ellentmond az adott értelmezésnek, ami szerint pontosan a helyén van minden. Ilyen, azt gondolom, Lynch esetében egyik filmjében sincs, és ez minden bizonnyal szándékoltan van így.

Alapvetően egy könnyen érthető szituációból indul ki a történet. Fred, az introvertált underground szaxofonos és rideg felesége vélhetően régóta kihűlt házasságban élnek együtt. A férfi extrém módon féltékeny, mélységesen szorong, rémálmok gyötrik, s közben feleségével alig kommunikálnak. Az egyetlen platform, ahol ki tud adni magából mindent Fred, az a jazz-club, ahol játszik. Egy nap valaki videofelvételt küld nekik, amelyen a házuk látható kívülről. Majd újabb anyagok érkeznek, egyre nyugtalanítóbb képekkel: látható, ahogy alszanak a hálószobájukban. A harmadik felvételt pedig már egyedül nézi meg Fred, amin megölik a feleségét, Renee-t. Közben egy buliba is elmennek, ahol egy rejtélyes, ördögi alakkal vált néhány szót a zenész. Utóbbi minden idők egyik legfélelmetesebb filmjelenete. Fokozatosan rugaszkodunk el az úgy nevezett valóságtól a mágikus irányába, egyre több irracionális elem, motívum jelenik meg, Fred pedig azzal szembesül, hogy megölte nejét…

Halálra ítélik, majd siralomházba kerül, ahol képtelen aludni. Rettenetes állapotba kerül mind fizikailag, mind pszichésen, majd egy éjszaka Fred amolyan transzba esik, és a cellájában egy addig teljesen ismeretlen fiatal férfi ébred fel Fred helyén, aki pedig eltűnik. Itt kezdődik egy majdnem teljesen másik történet…

Ennél jobban nem szeretnék belemenni, illetve a lehetséges interpretációkat is mellőzném. Arról viszont mindenkit biztosíthatok, hogy ezek után, amiket addig gondolt a látottakkal kapcsolatban egészen új értelmet nyerhetnek, és ahogy halad előre a film cselekménye, mi nézők pedig, akár egy detektív, próbáljuk megfejteni a rejtélyt, egyre inkább összezavarodunk, és magunk is a filmben megjelenő sivatagi útvesztőben találjuk magunkat. Ez talán nem hangzik egyértelműen néző hívogatónak, ám Lynch zsenialitásának köszönhetően még ez a fajta végtelen elveszettség is euforikus élménnyé válik, amit egyszerűen nem szeretnénk, ha véget érne valaha is…

Az Útvesztőben egy rejtélyekkel teli, titokzatos, mágikus pszicho-noir tele szürrealitással, és irracionális elemekkel, egy lüktető, pulzáló gyönyörűséges rémálom. A filmben különböző hangulatok vannak jelen, de a sötét, baljós, nyugtalanító érzést keltő jelenetek dominálnak. Itt nagy szerepe van Lynch állandó zeneszerzőjének, Angelo Badalamentinek. Persze a kifejezetten ehhez a filmhez írt zenéken kívül Lynch olyan zenészek és együttesek dalait is használja, mint Trent Reznor, Marilyn Manson és a Rammstein, de a film nyitó és záró jeleneténél egyaránt hallható I’m deranged című David Bowie-dal minden bizonnyal mindenkinek beleég az emlékezetébe, aki megnézi a filmet.

A színészek is életük legjobb formájában vannak, pedig meglehetősen komplex, sokrétegű karaktereket kell megformálniuk, legalábbis a főszereplőknek. Patricia Arquette ráadásul két teljesen különböző nőt is alakít, míg Bill Pullman és Balthazar Getty talán ugyanannak a szereplőnek a két különböző változata, de egészen hátborzongató a rejtélyes törpét alakító Robert Blake játéka is.

A látványos kompozíciókban élénk színek dominálnak, minden álomszerű, és a vágás is kiemelkedően fontos szerephez jut a flashbackek alkalmazásánál, valamint a pszichedelikus hangulat megteremtésében. Lynch a sötét, nyomasztó és félelmetes atmoszférájú történetbe is beleviszi egyedi, groteszk és zavarba ejtő humorát, akár a legváratlanabb helyzetekben is. Ahogy egyre mélyebbre ássuk magunkat a rendező útvesztőjében és utazunk a tudatalatti legmélyebb pontja felé, úgy válik az élmény egyre addiktívabbá. Aki erre ráérez, és hagyja magát sodródni a filmmel, valószínűleg újra és újra meg fogja nézni az Útvesztőbent, no meg persze második vagy harmadik megtekintésre már jobban tud figyelni azokra az apró részletekre, amik közelebb vihetnek a rejtvény megfejtéséhez.    

Aki szerette az Útvesztőben atmoszféráját, élvezte azt az álomszerű világot, amiben játszódik, illetve vágyódna még jobban beleveszni egy efféle misztériumba és nem zavarja, ha valami egyszerre lehet igaz és hamis, annak feltétlenül ajánlom David Lynch Mulholland Drive – A sötétség útja, és az Inland Empire című filmjeit, melyekben még tovább megy, még mélyebbre merül a szürreálisban, az irracionálisban.

Az Útvesztőben című filmet ide kattintva online meg lehet nézni.

Képek: imdb.com

Írta: Harangi István