„Nem a nyelv szeretetének hiánya az oka, hogy ezekben a filmekben nincsenek szavak. Ez azért van, mert álláspontom szerint a nyelv lealacsonyodott állapotban van. Már nem képes leírni a világot, amelyben élünk.” Az alábbi idézet Godfrey Reggiotól, a Koyaanisqatsi – Kizökkent világ című dokumentumfilm rendezőjétől származik. A letaglózó képi világú, egészen újszerű formanyelvű zenés vízió, melyet Reggio és csapata három éven át forgatott, 1982. október 4-én került először bemutatásra nyilvánosan, New York-ban, a Radio City Music Hall-ban, ahol több mint 5000 néző élhette át a nem hétköznapi filmszimfónia nyújtotta élményt.
1927-ben készült Walter Ruttmann klasszikusa, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája, amely Reggio filmje előzményének tekinthető. A német film látványos kompozíciókkal, kameramozgásokkal, dinamikus vágással mutatja be a berlini hétköznapokat. Emberek, munkások, sportolók, táncosok, művészek, épületek, járművek, vonatok, villamosok, gyárak és ipari helyiségek kaleidoszkópszerű montázsa. Akkoriban, a némafilm korában élő zenével vetítették a mozik Ruttmann kísérleti alkotását, aztán később többféle modern zenét is vágtak alá, így újra is értelmeződött a mű. Godfrey Reggio hasonló megközelítésben mutatja be filmjében, a Koyaanisqatsiban a természetet, a várost és az embert, illetve ezek viszonyulását egymáshoz.
A Koyaanisqatsi hopi kifejezés, az egyensúlyából kizökkent életet jelöli, valamint utal a kaotikus, nyugtalansággal teli világra is. A filmben fontos szerephez jut az idő is. Lassú, nyugodt, hosszú snittekkel kezdődik: a Utah államban található Horsehoe kanyonbéli, legalább 1500 éves barlangrajzokat látjuk. Ezt követően természeti képeket (vizek, erdők, felhők, hegyek, stb.) mutat látványos képeken, továbbra is lassú tempóban haladunk, majd ahogy közeledünk az emberi civilizációhoz, épületekhez, repülőkhöz, erőművekhez, fokozódik a tempó. A csendes meditatív zene (amit a neves minimalista komponista, Philip Glass jegyez) egyre fokozódik, gyorsul, többszólamúvá válik. A képek, a vágás ritmusa is a zenéhez igazodik, ami egyre zaklatottabbá válik, amint láthatjuk például egy elhagyatott lakóövezet romos épületeinek felrobbantását vagy a föld energiaforrásait kizsigerelő erőműveket, gyárakat, majd autóutakat sebesen haladó autókkal, hogy aztán eljussunk az emberek építette nagyvárosba, a Metropoliszba. Itt látunk először a filmben emberi lényeket. Emberek, akik tömegével rohannak a metróaluljáróban, mozgólépcsőkön, plázákban, mintha csak szorgos hangyák lennének, annyian mozognak együtt. Persze párhuzamosan ott vannak a város képei is, a felhőkarcolók, autósztrádák, óriási méretű világító reklámok. Aztán emberek munkahelyükön, munka közben, elgyötörten, elgépiesedve. Hirtelen, éles váltásokkal gyártósorok, autó összeszerelő gépek, üzemek, chipek. Hogy aztán láthassuk végre külön-külön is az embereket, utcán sétálva, egy fagylaltot vásárolva, munkába sietve, taxiba beülve, sarkon koldulva vagy éppen, ahogy mentők viszik el. A tempó újra lassul, és a zene melankolikussá válik. Elidegenedett, magányos arcok jelennek meg előttünk, fizikailag közel egymáshoz mindenki, de mégis, mintha külön szeparált szigetek lennének. Végül egy egyszerre konkrét és metaforikus hosszú képsor zárja a filmet, melyen egy égbe fellőtt rakéta szétrobbanása, majd zuhanása látható, mielőtt minden elsötétedne, és elcsendesedne, hogy aztán elolvashassuk a hopik jóslatait…
A Koyaanisqatsi a „Qatsi-trilógia” első és egyben legismertebb, legerőteljesebb része. A korábban említett rendezője (Godfrey Reggio) és zeneszerzője (Philip Glass) mellett mindenképp ki kell emelni Ron Fricke és Francis Ford Coppola nevét. Fricke volt a film vezető operatőre és egyik vágója is, később pedig saját maga is nagyon hasonló stílusú, igen emlékezetes alkotásokat rendezett (Baraka, Samsara). A filmben dominálnak a time-lapse technikával készített felvételek, akár a természeti képekről vagy ipari, gyárosodott vidékekről, városról legyen szó. Ezeket gyorsítva láthatjuk a filmben a zenéhez igazodva. A film végén, amikor pedig közelről láthatjuk az utcán sétáló embereket, a lassuló zenével párhuzamosan a felvételek is lassítva láthatóak.
A film executive producere nem más volt, mint a Keresztapa-trilógia, A Magánbeszélgetés és az Apokalipszis most című legendás filmek rendezője, Francis Ford Coppola. A nagy nevekből álló csapat végül egy egészen újszerű, hagyományos filmnyelvi eszközöket elhagyó szimfonikus audiovizuális költeményt hozott létre, melyet new york-i bemutatója után az 1983-as berlini filmfesztiválon is láthatott a közönség.
A Koyaanisqatsi – Kizökkent világ című filmet egészen másképp fogadja be a néző, mint a szokványos dramaturgiájú, narrációval ellátott, interjúkból építkező dokumentumfilmeket. Nyitott elme és szenzitív „üzemmódba” kapcsolás után egy hipnotikus utazás veszi kezdetét, amely során valóságos érzelmi hullámvasúton megy végig. A zene és a képek fúziója nyugtalanít, feldühít, ámulatba ejt, elszomorít, időnként derültséget is hoz. Ha az ember rá tud minden idegszálával hangolódni, egy olyan flow élményben lehet része, amit újra és újra át szeretne élni. Megunhatatlan és addiktív, de közben gondolatokat ébreszt a (kollektív) tudatalatti mélyéről, és figyelmeztet minket, embereket, hogy olyan irányba indultunk el, ami egy ponton túl kontrollálhatatlanná fog válni. Nincs összhang az ember és a természet között, nincs összhang ember és ember között, kiestünk a szerepünkből, eltűnt a szakralitás, mohók és nagyratörők lettünk, mindenhatónak gondoljuk magunkat, s közben a valóság az, hogy törékenyebb, sérülékenyebb nem is lehetne az a világ, az a rendszer, az az élet, amit felépítettünk az évezredek során, ahogy civilizálódtunk. Negyven évvel ezelőtt (és persze ma is) ilyen, és ehhez hasonló gondolatok juthattak az ember eszébe a Koyaanisqatsi megtekintése után. Az azóta eltelt négy évtized alatt iszonyú tempójú és mértékű technikai fejlődés zajlott le a világban. Évről évre gyorsul és őrjítőbb lesz. Az internet, a mesterséges intelligencia, az algoritmusok, az okostelefonok, a virtuális valóságok, a profit érdekeket minden elé helyező nagyvállalatok, az irtózatos mértékű környezetszennyezés és őserdőirtás korában a kérdés költői marad csupán: milyen irányba haladunk most? Van még vajon visszaút, „visszazökkenési lehetőség”?
A Koyaanisqatsi – Kizökkent világ az alábbi linken megtekinthető.
Képek: www.atlasofplaces.com