50 évvel ezelőtt, 1972-ben, a cannes-i filmfesztiválon mutatták be először minden idők egyik legnagyobb filmrendezője, a szovjet Andrej Tarkovszkij Solaris című filmjét. A közel háromórás alkotás a felszínen egy tudományos-fantasztikus darab, azonban ha felfedjük mélyebb rétegeit, egy, a létezés, az emberiség, a humanizmus, a szeretet kérdéseit tárgyaló filozofikus drámát találunk. Stanislaw Lem azonos című regénye 1961-ben jelent meg. Tarkovszkij filmjének cselekménye alapvetően követi a regény menetét, de jelentős eltérések is akadnak a történések ábrázolásában, a szerkesztésben, illetve a befejezés máshová fut ki, és a fő üzenet tekintetében is máshol van a hangsúly. Lem nem is szerette a filmet emiatt, Cannes-ban viszont a zsűri nagydíjjal jutalmazta Tarkovszkijt, aki emellé elnyerte a Filmkritikusok díját is. A cannes-i elismerések mellett a nagyközönség számára is minden idők egyik legfontosabb science-fiction klasszikusa lett a Solaris, amit értelmezhetünk „a kelet” válaszaként is a 2001: Űrodüsszeiára (Stanley Kubrick kultikus filmje).
A történet elején Kelvint, egy magának való, magányos, keserű pszichológust küldenek a Solaris űrállomásra, hogy mérje fel az ott végzett munka fontosságát, s írjon jelentést arról, szükség van-e a jövőben az állomás működésére. Magán a bolygón, melynek két napja is van, egy különös plazmaóceán található. Ez az óceán rendhagyó módon lép kapcsolatba, kommunikál a Solaris tudósaival, akik röntgensugárzással kísérleteznek rajta. Kiderül, hogy a sok évtizede kutatott óceánnal kapcsolatban is számos teória létezik, hogy mi is valójában ez a „gondolkodó monstrum”. Mindenesetre a sugárzás hatására aktívan reagál, és letapogatja az emberek agyát, emlékeit, és azok alapján rendhagyó kémiai szerkezettel rendelkező „embermásokat” hoz létre, akik megjelennek az űrállomáson, és követik mindenhová azokat a személyeket, akik elméjéből le lettek másolva.
Ezek az emberi kópiák azok, melyek az őrületbe kergetik az űrállomás kutatóit, akik közül az egyik, Gibarian öngyilkos is lesz, így összesen ketten maradnak ott, mire Kelvin megérkezik. Kelvin videoüzenetben szerez tudomást Gibarian tragédiájáról, aki ebben az üzenetben elmeséli neki állapotának részleteit, illetve hogy miért vet véget életének. Kelvint sokkolja tudós barátja halála, és egyre inkább morális, etikai aggályai támadnak az állomáson folyó munkával kapcsolatban, illetve a saját „jövevénye” irányába – aki nem más, mint tíz éve halott szerelme, Hari másolata – egyre erősebb érzelmi kötődés alakul ki benne.
Tarkovszkij hosszú snittekben, lassú kameramozgásokkal és tempóval, csodálatos természeti képekkel indítja filmjét. Ez az erősen szuggesztív hangulat megalapozza az egész filmet, és valósággal meditatív állapotba hozza nézőjét, akinek így bőven lesz ideje elmerengeni a látottakon, hallottakon. Ugyan később változik a helyszín egy ház belsejére, majd természetesen a Solaris állomására, de a visszafogott stílus, a belső vizsgálódásra alkalmat adó lassú tempó végig uralkodik a filmen. A különös, rejtélyes hangulat pedig Eduard Artemyev éteri elektronikus zenéje, illetve természethangok, zörejek, neszek által képződik meg. A filmzene fő témája – Johan Sebastian Bach Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ, BWv 639 tételének elektronikus feldolgozása – többször visszatér, több változatban is elhangzik, és megfogalmazza a zene nyelvén azt az esszenciális összetevőt, amit a film képekkel, szavakkal nem tud átadni.
A Solaris bolygó hatalmas óceánja végső soron kutatóinak állít lélektani tükröt az emberi kópiákon keresztül. Szembesíti őket életük, lelkük legszégyenteljesebb részeivel, amikről nem akartak tudomást venni. Félelmetes démonok ezek, melyek az emberi természet sötét oldalát fedik fel, s rávilágítanak gyengeségünkre, a teremtés koronájának dicstelenségére.
Az öngyilkosságot elkövető Gibarian szerint ugyanakkor pont ez a szégyen az, ami lehetőséget kínál az embernek a jobbá válásra. A pszichológus Kelvin ezen értelmezés mentén igyekszik szoros érzelmi kapcsolatot kialakítani saját jövevényével, néhai szerelmével. Beismeri, hogy igazából nem szerette őt annak idején, ezért aztán el is költözött nélküle egy másik városba. Most a bolygón megnyílik a szíve, és erős érzelmi kötődés alakul ki benne Hari iránt. A pszichológus szerint a Solaris bolygó meg akarja tanítani szeretni az embert. Ő valóban szereti Hari másolatát, ugyanakkor ezek a jövevények, így Hari is csak az űrállomáson létezhet. Kelvin úgy dönt, ott marad élete hátra lévő részére, ám tudós társai hatására elbizonytalanodik, és más aspektusait is figyelembe kezdi venni az ottani jelenségeknek.
Bár lényeges különbségek vannak Lem regénye és Tarkovszkij filmje között, amit Lem mondott a Solarisról – hogy az valójában az ismeretlennel való találkozásról szól – érvényes a filmadaptációra is, csak míg a regényben az emberiség kritikája, a tudományos értekezés hangsúlyosabb, addig a filmben a lélektani megközelítés, a szeretet fontossága dominál inkább. Tarkovszkij egy lassú sodrású, sokrétegű, mélyen elgondolkodtató és megindító filmet készített 1972-ben, amit az elmúlt 20-30 év filmművészetén felnőtteknek talán nehezebb befogadni, de feltétlenül megéri időt és energiát belefektetni, erőfeszítést tenni, hogy igazán eggyé váljunk vele, mert egy kortalan mesterműt tehetünk magunkévá, ami mind formailag, esztétikailag, és mondanivalója tekintetében is elévülhetetlen, releváns napjainkban is, és azon remekművek közé tartozik, amiket évtizedek múlva is nézni fognak és beszélni róla.
Stanislaw Lem regénye és Andrej Tarkovszkij filmje is kölcsönözhető a pécsi Tudásközpontban, és a Csorba Győző Könyvtár fiókkönyvtáraiban.
A regény kölcsönözhető példányai ITT, a filmé (DVD formátumban) pedig ITT elérhetők.
Írta: Harangi István
A képek forrása: mafab.hu