A havihegyi mandulafák

A 2019-ben az „Európai Év Fájává” választott mintegy 135 éves havihegyi mandulafa történeti megközelítésére teszünk kísérletet írásunkban, melyhez a korabeli helyi sajtótermékeket és könyvtárunk Helyismereti Gyűjteményünk Fotótárának dokumentumait hívjuk segítségül. Így nem csak térben, hanem időben is egy kisebb havihegyi sétára hívjuk olvasóinkat, s körbejárjunk a mandulafa és társai forrásokkal adatolható történetét.

Ha a történetiségükben vizsgáljuk a pécsi mandulafákat, akkor Janus Pannonius óta, tudjuk, biztosan ültettek a Dunántúlon mandulafákat, sőt egyes vélekedések szerint Janus mandulafáról szóló verse is pécsi élményein, ihletettségén alapulhat. Pécs a török időkben híres volt mandulatermesztéséről. 1653-ban Matteo Benlich bosnyák ferences szerzetes útleírásában városunkról feljegyzi, hogy „Pécs szép város egy hegy lábánál, körben falak övezik, egyik oldalán nagy külvárosok és a város alatt nagy mezők, bal felé kellemes és igen termékeny dombok, nagyszámú szőlő és mandulafa.” Andrásfalvy Bertalan kutatásaiból ismert, hogy a 19. század végén a filoxéra járvány után kipusztult szőlők helyére gyümölcsfákat ültettek, s a szőlőhegyeken elsősorban a száraz talajt jól bíró őszi vagy ún. franciabarack- és mandulafákat szaporították el. A Havihegy mandulafái a legöregebb ismert pécsi mandulafák és talán közöttük található a legnagyobb is a városban. Az „Európai Év Fájává” választott famatuzsálem a templom előtt áll, törzskerülete: 163 cm, magassága pedig kb. 6 méter.

Először az épp idén 550 éve elhunyt, neves költő és pécsi püspök, Janus Pannonius közismert s megkapó epigrammája nyomán forrt össze a Dunántúl és a virágzó mandulafa képe, s azóta is számos baranyai alkotó kedvelt témája a mandulafa (többek között pl. Pákolitz István: Janus manduláfájára, vagy Tüskés Tibor: A mandulafa c. írását emelhetjük ki, de 2009-ben a „Merész mandulafácska” című epigramma-pályázatra mintegy 450 vers érkezett be). Gyűjteményünkben a havihegyi mandulafácska egyik első történeti nyoma egy vizuális „említés”. A posztunk nyitóképét alkotó képes levelezőlapon az olvasható, hogy „Véber E.” rajza nyomán készült, mely segítséget jelenthet a kép datálásában. A festményen ábrázolt fák fejlettségük alapján 10 év körüli fák lehetnek, így ha mai állapotában – a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályának híre alapján – 135 évesnek becsüljük az Év Fáját, akkor legkorábban 1895 körül készülhetett a kép. Véber Ernő festőművész a művészettörténeti szakirodalom szerint 1869-ben született, ami ugyancsak nem zárja ki, hogy az ábrázolás az 1900-as évek környékén látható havihegyi környezetet mutatja. Egy 1901-ben megírt képeslapon (így az illusztrációhoz felhasznált eredeti kép ennél korábbi kell, hogy legyen), mely nagy távolságból mutatja  havihegyi kápolnát, még nem kivehetőek a talán frissen telepített, ill. igen fiatal fák, ahogy egy másik századforduló körüli lapon sem.

Egy közelebbi, hozzávetőlegesen a századfordulóra datált képes levelezőlapon a templom körül vékonyka törzsű, fiatal mandulafák láthatók.

1916-ban a Pécsi Napló tudósított a havihegyi búcsúról, ahol a szerző (Vad Erzsébet néven) ekként nyilatkozik a havihegyi miliőről: „A mandulafa-sorban kezdődik az élet és itt bontakozik ki a havi búcsú igazi képe.” A mandulasor – legalábbis egy fasor képe – szépen kirajzolódik egy 1916-ban postára adott képeslapon is, akárcsak egy 1910-es évekre datált, távolabbi perspektívát ábrázoló képeslapon.

Egy korabeli hozzáértő – a monogram alapján feltehetően Nowotarski Miksa, neves pécsi kertész – a helyi gyümölcstermesztésről írt 1922-es írásában kiemeli: „Különösen a mandulafára vonatkozóan még megjegyzem, hogy itt, ahol életfeltételei megvannak, egyéb igényei nincsenek is; nyesésre a mandulafának nincs szüksége, állati vagy növényi ellenségei nincsenek és gyümölcsinek leszüreteléséhez csak egy pózna kell.”  A korszakban mindazonáltal nem volt konszenzus a mandulafák gondozását illetően, ugyanis néhány évvel később, 1926-ban a Dunántúl hasábjain Kasza György lehangoló képet fest a havihegyi mandulafák állapotáról: „A Havihegyre vezető utat valamikor szép mandulafák ár­nyékolták, dacoltak az északi széllel, valahogyan olyan meleggé, olyan kedvessé tették a templom megközelítését. Tavasszal virág­ban pompázott az oldal, nyáron enyhe árnyékot nyújtottak az arra járóknak, ősszel meghozták a rájuk szánt fáradozás gyümölcsét. Ma pusztulásban, vannak! Nincs, aki szakértelemmel meghosszab­bítsa életüket, a rossz fűrész töb­bet árt a szegény elagott fáknak, mint a teljes elfelejtkezés. Nincs ki szakértelemmel idomítsa őket, a nyesést hírből ismerik. Az öreg fák életét ifjítás által meghosszabbíthatnánk! Az ifjítás által elérnénk a fa nedveinek összpon­tosítását, mi által a nedvek na­gyobb hatást tudnának kifejteni. Az öregfa tovább élne a megifjított fában, formázhatnánk koroná­ját és a szakértő fűrésze eltávolítaná azokat a csánkókat, rosszul fűrészelt felületeket, melyek a fa biztos halálát okoznák. Az elhalt fák pótlása is lehetséges — úgy szólván minden költség nélkül, — kevés jóakarattal.” Egy másik, ugyancsak a Dunántúlban közölt 1926-os vélekedés szerint egyszerűen elöregedtek a havihegyi fák, s időszerű lenne pótlásukról gondoskodni.

A korszakban mindenesetre igencsak kedvelt növény volt a mandulafa, hisz a neves és kedvelt nótaszerző, Dóczy József is megörökítette alakját egy később komoly sikert arató magyar nótában. A szomorú hangvételű dal 1924-ben Lengyel Menyhért új, a Vígszínházban nagysikerrel játszott darabjában, az Antóniában lett igazán közismert és népszerű. A Dunántúl így tudósít róla: „A „Mandulafa, mandulafa“ című dalt pár nap múlva már bizonyosan Pécsett is úgy fogják énekelni, mint a pesti utcákon. Az Antónia második felvonásában van ez a gyönyörű zeneszám és kívüle még néhány fülbemászó dallam. Az utóbbi évek legnagyobb vígjáték- sikere az Antónia, amely a Vígszínházban több mint 150 előadást ért meg.” Így szól a korszakban közkedvelt nóta szövege:

Mandulafa, mandulafa, de kevés a virág rajta.

Sárgul, hervad a levele, hervadozom én is vele,

Hervadozom, hervadozom én is vele.

Kiszáradt a mandulafám, vágasd ki hát csalfa babám!

Szép simára gyalultasd meg, koporsómnak csináltasd meg,

Koporsómnak, koporsómnak csináltasd meg!

(Meghallgató formában ITT érhető el a szóban forgó magyar nóta)

1927-ben a Pécsi Napló Tavasz a Havihegyen című írása már idillibb képet fest a havihegyi környezetről: „A kék égen egy szelíd, bárányfelhő ácsorog, éppen a hegy fölött. Mintha a templomot kémlelné, amely büszkén hordozza keresztjét a napsütés sziporkázásában. Körüle a mandulafák szirombodros ága, a meggyfák fehér, üde virágzása olyan tavaszosan nyílik bele az áprilisba, mint a hajnali madárfütty. A hegy, mint fantasztikus kotló terpeszkedik e kidíszítettségben.” A publicisztika külön érdekessége, hogy illusztrációként közöl egy Gábor Jenő által készített fametszetet, melyen a havihegyi kápolna mellett stilizáltan ugyancsak megjelenik két mandulafa alakja, egyik talán épp a napjainkban ünnepelt példány.

Az 1920-30-as évekből származó ábrázolások némelyikén dús fasor övezi mind a havihegyi templomot, mind pedig az oda felvezető utat. Gyűjteményünk külön érdekessége, hogy e korszakból mind egy fotó dokumentum, mind pedig egy közel azonos korú, kissé eltérő perspektívából készült, színezett képeslap is megtalálható az állományban. Utóbbit 1929-ben adták postára, így a fotó terminus ante quem, azaz a képeslap előtt készülhetett.

Az 1929-es Boldogasszony napi búcsú ugyancsak kellemes hangulatban telt a Havihegyen, s a mandulafákat is kiemeli a Pécsi Napló tudósítása: „De zsúfolt a templomocska előtti, mandulafákkal árnyalt térség és a fölig vezető út is.” Néhány évvel később azonban már nem ilyen nyugodt a Havihegy, ugyanis 1933-ban a Dunántúl arról számol be, hogy „A nemtörődömség és érzéketlenség felelős azokért a szinte jóvátehetetlen merényletekért, amelyek a hegyei elcsúfították s a kilátást elrontották. A telekspekuláció és kapzsiság egészen a kápolnáig tolta már a házakat, melyek bizonyos irányban bántóan zavarják a kilátást. A félszázados mandulafákat „ismeretlen tettesek” irtják kényük-kedvük szerint úgy, hogy már csak pár tönk emlékeztet arra, hogy ott valamikor árnyas fák nyújtottak pihenőt a zarándoknak és turistának.” Ez a forrás a mandulafákat ért pusztításon túl arra is utal, hogy az 1880-as évek tájékán már lehettek mandulafák a Havihegyen. Mindeközben a városházán megrendezték a pécsi gyümölcstermesztők napját, ahol Magyar Gyula m. kir. gazdasági tanácsos tartott előadást a magyar mandulatermesztésről, s kiemelte, hogy „a mandulafa milyen otthonosan érzi magát Pécs környéken, úgy hogy a vidék egyik fő gyümölcsfajának tekinthető lenne és ajánlja a mandulatermesztés felkarolását a száraz déli lejtőkön és dombtetőkön, hol a több nyirkosságot igénylő diófa már sínylődik.”

A II. világháború előtti korszakban összességében többször kerültek szóba a havihegyi mandulafák a helyi újságokban, hisz amellett, hogy csaknem éves rendszerességgel tudósított a sajtó a mandulafák virágzásának időpontjáról, melyet a tavasz első jeleként hol örömmel, hol – korai időpont esetén – aggodalommal fogadott a közvélemény, gyakran a havihegyi búcsú kapcsán is említették őket. Bár a 20. század második felében a helyi lapok mellett az országos napilapok is említik a tavasz hírnökeként a pécsi, illetve mecseki mandulafák virágzását, kifejezetten a havihegyi mandulafák azonban csak kevésszer kerülnek szóba, melynek okát többek között talán a fák szakrális környezetének rendszeridegen jellegében láthatjuk.

1960-ban a Magyar Nemzet adott hírt a mandula­szüretről a Mecsekben, amely szerint a 65 000 mandulafa közül 44 000 hozott termést, s egy-egy fáról átlag tíz kiló mandulát szedtek le. A Dunántúli Napló azt is közli, hol található ez a rengeteg fa: „Ma mintegy 64 000 mandulafa díszük Baranyában, felerészben a Pécs felett emelkedő dombokon, felerészben pedig a Zengő környékén, valamint a mohácsi és a Villány–siklósi dombokon.” Mondjuk a számszerű adat megbízhatósága kétséges lehet, mert fél évvel később már csak 21 142 nyilvántartott mandulafáról, s annak 6-8 vagonnyi éves terméséről szól a Dunántúli Napló tudósítása (1965-ben pedig 32500 mecseki mandulafáról), de a fák földrajzi behatárolása hozzávetőlegesen megfelelő lehet.

A II. világháború utáni, 2004-ig vizsgált periódusban az alábbi, konkrétan a havihegyi mandulafákra vonatkozó említésekkel találkozhatunk a Dunántúli Napló, majd az Új Dunántúli Napló hasábjain:

1977-ben a Havihegy geológiai védelméről született írás a Dunántúli Naplóban, amelyben az áll, hogy „Ritkaszépek a 200— 250 éves, csavarodott törzsű mandulafák”. A törzs csavarodása helyénvaló megállapítás, a fák korának meghatározása azonban – mint írásunk elején kifejtettük – hibás.

1990-ben bár abban téved az Új Dunántúli Napló tudósítása, hogy a havihegyi mandulafák közül „(…) néhány példány több száz éves és megélte a török időt”, de a termő mivoltuk szívderítő információ.

1993-ban az Új Dunántúli Napló egyik publicisztikája azt írja a Havihegyről, hogy a „mandulafák egyidősek a templommal: törzsük a széljárás szerint csavarodva erősödik”, de itt szintén csak a csavarodott törzseknek lehet relevanciája.

2003-ban pedig „majdnem egy hónapos késéssel virágzásnak indultak Havihegy mandulafáit” említi a megye napilapja.

Reméljük, hogy összeállításunk kicsit árnyalta az immár európai hírnévre szert tett havihegyi mandulafák történeti, helytörténeti vonatkozásait, s kedvet csinált olvasóinknak ahhoz, hogy egy kellemes, tavaszi séta keretében meglátogassák városunk egyik ékszerdobozát, ahol átélhetik a virágzó mandulafák élményét, melyet a Pécsett élő generációk immár közel másfélszáz éve élvezik és csodálják. S ha a történeti megközelítés nem lett volna elég csábító a sétához, akkor következzen itt egy friss kép a mandulafa virágba borulásáról 2022 márciusából.

Írta: Wéber Adrienn

Nyitókép forrása: Véber Ernő (1869-?) rajza nyomán készült levelezőlap feltehetően az 1900-as évek elejéről a Havihegyi kápolnáról (a kép forrása: Csorba Győző Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény, Fotótár, 1/1968)

Irodalom:

Andrásfalvy Bertalan: Duna menti gyümölcsöskertek – Adatok a magyarországi déli Duna-szakasz népi gyümölcskultúrájának ismeretéhez. In: Babics András (szerk.): A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete – Értekezések 1963. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 53. MTA, Budapest, 1964.

Az Év Fája. Döntős fák. 2018.

Bertók László: A merész mandulafácska: Epigramma-pályázat Janus Pannonius pécsi újratemetése alkalmából. In: Jelenkor, 2009. május 1. (52. évfolyam, 5. szám), 588-590.

Dunántúl, 1924. október (14. évfolyam, 224-249. szám)1924-10-16 / 237. szám, 4.: Színház – A „Mandulafa, mandulafa”…

Dunántúl, 1926. január 17. (16. évfolyam, 13. szám), 16-17.: Csacsinovich Lajos: Pécs szépítése.

Dunántúl, 1926. március 30. (16. évfolyam, 72. szám), 1.: dr. Kasza György: Kertvárosokról.

Dunántúl, 1933. április 6. (23. évfolyam, 78. szám), 4.: A Havi hegy barátainak köre.

Dunántúli Napló, 1960. március 23. (17. évfolyam, 70. szám), 5.: Virágzanak a mecseki mandulafák.

Dunántúli Napló, 1960. szeptember 23. (17. évfolyam, 225. szám), 5.: Megkezdődön a mandula- és a diószüret.

Dunántúli Napló, 1965. április 25. (22. évfolyam, 97. szám), 6.: Mecseki kataszter.

Dunántúli Napló, 1977. október 17. (34. évfolyam, 286. szám), 3.: Csuti János: Geológiai védelem alatt a Havi-hegy.

Janus Pannonius Múzeum honlapja, Hírek: 2018.09.28. Szavazzunk a döntős havi-hegyi mandulafára!

Kertészeti Szemle, 5. évfolyam/ 4. szám, 1933. április 123-124: A pécsi gyümölcstermesztők napja.

Magyar Nemzet, 1960. szeptember 20. (16. évfolyam, 223. szám), 6.: Megkezdődött a mandula­szüret…

Művészeti Lexikon 2. L-Z. Szerk.: Éber László. Győző Andor kiadása, Budapest, 1935. (Véber Ernő)

Pákolitz István: Janus manduláfájára. In: Jelenkor, 1972. április (15. évfolyam, 4 szám), 328.

Pécsi Napló, 1916. augusztus 6. (25. évfolyam, 171. szám), 3-4.: Vad Erzsébet: Pécs védőasszonyának ünnepe.

Pécsi Napló, 1927. április 17. (36. évfolyam, 87. szám), 14.: S. S.: Tavasz a Havihegyen.

Pécsi Napló, 1929. augusztus 6. (38. évfolyam, 176. szám) 1-2.: Boldogasszony napja a Havihegyen.

Pécsi Lapok, 1922. október 15. (1. évfolyam, 187. szám), 2.: N. M.: Gyümölcstermelésünk érdekében.

Tóth István György (szerk.): Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről (16-17. század). Millenniumi Magyar Történelem.  Osiris Kiadó, Budapest, 2004. [Levelek: 60. Matteo Benlich bosnyák ferences jelentése a Kongregációnak, 1657. december 8.]

Új Dunántúli Napló, 1997. szeptember 27. (8. évfolyam, 265. szám), 12.: Tüskés Tibor: A mandulafa.

Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus 22. (1. évfolyam, 139. szám), 10.: „Mókus-vándorok” a mandulásban.

Új Dunántúli Napló, 1993. november 18. (4. évfolyam, 315. szám), 4.: Templom a hegyen.

Új Dunántúli Napló, 2003. április 1. (14. évfolyam, 89. szám), 5.: A megyeszékhelyen…

Világ, 1924. május 31. (15. évfolyam, 105. szám), 8.: A Mandulafa költője megvakult és öngyilkos lett.

Wirth Tamás, Kovács Dániel, Dénes Andrea és Csiky János: Elszigetelődött diverzitási centrumok Pécsett I.: a Havi-hegy flórája száznyolcvan év tükrében. In: Dénes Andrea (szerk.): Pécs és környéke növényvilága egykor és ma. Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 12. Pécs, 2010, 61-78.