Egy világpolgár Zsolnay pécsi jótéteményei

100 évvel ezelőtt, 1922 február 25-én hunyt el a Zsolnayak második nemzedékének jeles alakja, Zsolnay Miklós, ki igazi világpolgárként hatékonyan működött közre a pécsi porcelángyár termékeinek széles körű nemzetközi forgalmazásában, de a gyár sikeréből Pécs is többszörösen részesült: azon túlmenően, hogy különlegesen szép, művészi kivitelezésű termékeivel messze vitte városunk hírét, itt helyben is igencsak említésre méltó városképalakító, városfejlesztői és bőkezű adományozói, mecénási tevékenységet fejtett ki.

Jelen írásban életútját leginkább Jávor Kata újszerű kutatási módszere, az ún. életmód-stratégia alapján nyert ismeretek szerint vázoljuk, majd áttérünk azokra a személyéhez köthető és meghatározó jelentőségű, városunkat és a városképet érintő közrehatásaira, melyeknek emlékei gyűjteményünk fotótárában is fellelhetők. A Zsolnayak öröksége – s benne Zsolnay Miklós jótéteményei – ma is egyéni karakter adnak Pécsnek.

Zsolnay Miklós születésének időpontjáról több adat is él. Bár a lexikonok 1857. október 30-ára teszik születése napját, az anyakönyvi bejegyzés és a korabeli sajtó alapján egyértelműen november 1-jén, Pécsett született, a gyáralapító Zsolnay Vilmos egyetlen fiaként. Jávor Kata szerint az igen jó képességű Zsolnay Miklós a sokoldalú kulturáltságot adó otthoni nevelés után a bécsi Technische Hochschule kereskedelmi tagozatán – más források szerint a grazi kereskedelmi iskolában – fejezi be tanulmányait, ahonnét kiváló minősítéssel, 16 éves korában kerül haza Pécsre.  17 éves korától dolgozott az apja oldalán a gyárban. A életmód-kutatás szerint már igen fiatalon életkorát meghaladó feladatokat kap. Például még csak 21 éves, amikor az 1878-ban megrendezett párizsi világkiállításon apját helyettesítve, ő képviseli a Zsolnay-gyár termékeit a nagy nemzetközi seregszemlén. Miklós kiválóan alkalmas e feladatra tehetsége és nyelvtudása révén. Már itt, Párizsban kitűnik jó fellépésével és reklámérzékével.

Nem volt eredendő művészi vénája, de széles körű tájékozottsága és műveltsége révén jártas volt a művészetek világában. Fiatalon részt vett apja alapanyag- és mázkísérleteiben, azonban apjával ellentétben sokkal inkább az üzleti élet foglalkoztatta, semmint maga a gyártási folyamat. Míg Zsolnay Vilmos, a korai tőkés vállalkozó elsősorban kutató, kémikus és művész, fia, Miklós remek kapcsolatteremtő, és ezek építésével a piac alakítására nagy súlyt helyező vállalkozó-menedzser.

Miklós műveltségében, tájékozottságában, neveltetésén kívül nagy szerepet játszanak külföldi utazásai, amelyekre apja is ösztönzi. Alig múlik el év, hogy nagy üzleti utakat ne tenne. Utazásai először látóköre tágítását, majd egyre konkrétabban a gyár érdekeit szolgálják. 1887-ben – 30 éves korában – kereskedelmi kapcsolatok kiépítésének reményében utazott a Közel-Keletre, egy ottani kerámiagyár alapításának szándékával. Nagy mennyiségű 16–17. sz.-i, mázalatti festésű fali csempét vásárolt; testvérei, Teréz és Júlia számára pedig csempeburkolatokról pauszra rajzolt másolatokat. Konstantinápolyban való tartózkodásakor olyan magas összeköttetésekre tesz szert, hogy maga a szultán fogadja, kitünteti „a török császári Medjidje-rend III. oszt. jelvényével”, és ígéretet tesz, hogy egy ott létesítendő Zsolnay-gyár számára minden segítséget megad. Nem volt megelégedve a gyár hozamával, nagyobb haszonra szeretett volna szert tenni, s jobban ki akarta aknázni a piaci lehetőségeket. „Angliában az árunkkal csakhamar milliomosok lehetnénk” – írja apjának Angliából, s egyben kéri, hogy szakítsa meg a bécsi Wahlissal kötött biztos, de előnytelen üzleti szerződést, amely e nagykereskedőnek kizárólagos jogot biztosít a Zsolnay-kerámia külföldi terjesztésére.

1897-től önálló cégvezetői jogkört kap a gyárban, majd apja hirtelen halála után, 1900-ban a gyár „nagyvonalú és művelt, nagyratörő és fáradhatatlan vezetője lett”. Zsolnay Miklós gyárvezetésének korszakában (1900-1921) áttevődnek a gyár piacának súlypontjai apja időszakához képest, amelyet minden szempontból Monarchia-centrikusság jellemzett. Kitörve ebből kapcsolatai révén kap a gyár megrendelést 1901-ben a szecesszió fellegvárából, Darmstadtból, ahonnét „a Möbelfabrik és Kunstsalon Rt. részére és a Művésztelepre lakásberendezési tárgyakat és edényeket, jardiniert, lámpát, hamutartót rendelnek”. A díszműáruk külföldi értékesítésére egyébként Miklós megnyitja a párizsi lerakatot a Jules Houry-cégnél. Ezenkívül a nemzetközi kiállításokon is aktívan jelen van, ahol az elismerések sora kísérte: világkiállítások, kiállítások aranyérmei, diplomái jelzik a gyár eredményességének egy-egy kiemelkedő állomását. Megszerezte a budapesti Fischer-féle porcelán- és majolikagyár részvénytöbbségét, s ezzel 1895-ben Pesten is létesített egy Zsolnay érdekeltségbe tartozó gyártelepet, a Budapesti Porcellán Fayancegyár Rt.-t. Az 1900-as évek elején apja emlékének és nyughelyének építtette a Zsolnay dombon álló, gyönyörű neoromán sírkápolnát, a Zsolnay Mauzóleumot.

Jávor Kata szerint kvalitásait és szokatlan méretű munkabírását tekintve igazi Zsolnay volt, de a nagypolgári életvitelnek, és eszmerendszernek liberális, kozmopolita változatát képviselte, amely ugyanakkor bizonyos „úri”, dzsentroid behatásoktól sem volt mentes, s amely így sok tekintetben távol, sőt szemben állt apjáéval. Apja lételeme az állandó kísérletezés, fejlesztés volt, s így mintegy a jövőnek élt. Miklós stratégiájának viszont szerves része a kapcsolatteremtés és a reprezentáció. Sok energiát és anyagi tőkét fektet a társadalmi tőke gyűjtésébe, azért, hogy ezáltal megrendeléseket szerezzen a gyárnak. Nemcsak külföldön, de itthon is igen gazdag kapcsolatrendszert épít ki. Hetente kétszer, éjszaka utazik föl Pestre, az ott létesített Zsolnay-gyár irányítása céljából. Van olyan időszak, amikor Zsolnay Miklós a hét minden éjszakáját vonaton tölti. Gyakori pesti tartózkodásának fő célja emellett az üzletkötés volt. „Neves építőművészekkel, az illetékes minisztériumok és állami intézmények… főtisztviselőivel, és a nagyobb vidéki városok vezetőivel kiépített kapcsolata volt.”

Jávor Kata arra is kitért Zsolnay Miklós életét friss szempontrendszer alapján vizsgáló kutatásában, hogy gyárbeli munkája mellett sok közéleti szereplést is vállal. „Sosem jelöltette magát, de mindig képviselte akár az egyes emberek, akár a város ügyét. Tekintélyét „általános műveltségének, világlátottságának, nyelvtudásának, kitűnő megjelenésének és mindenekfelett rendkívüli akaraterejének, emberfeletti munkabírásának köszönhette.” Számos egyesületnél, közintézménynél választják be a vezetőtestületbe. Több mint 100 tisztséget viselt, számos hazai és külföldi kitüntetés bizonyítja munkájának magas színvonalát, társadalmi sikerességét, és egyben személyiségének összetett voltát is. Amellett, hogy 1907-ben Pécs Város Díszpolgára lett, birtokosa volt a belga Lipót-rendnek, a román Csillagrend középkeresztjének, az olasz Koronarend nagykeresztjének, a Vaskorona-rendnek, a Ferenc József-rend középkeresztjének csillaggal, a Medsidje-rendnek, a San Maurizio e Lazzaro érdemrendnek és a Francia Köztársaság Lovagrendjének. Az uralkodó 1913-ban örökös főrendi házi taggá nevezi ki. De tagja csaknem minden nemzetközi iparművészeti kiállítás bíráló bizottságának is. Az 1911-es torinói kiállítás elnöke, ő képviseli a magyar államot is. Pavilonjával az olasz király első díját nyeri el.

Tisztségeinek listájából kiderül sokirányú érdeklődése és érdekeltsége. Támogat minden közhasznú ügyet, legyen az régi vagy új. Elnöke egy filmgyárnak, alelnöke pl. az Országos Halotthamvasztó Egyesületnek, választmányi tagja a Magyar Automobil-Club-nak. Megérinti pl. a szabadkőműves eszmeiség is. Nemcsak üzletember, hanem a hazai iparművészetnek is lelkes pártolója. 1897-től a Magyar Iparművészeti Társulat választmányi tagja, majd alelnöke, s több országos ipari, művészeti és majdnem minden kulturális intézmény alapító vagy vezető tagja. Sok tisztsége között a Mecsek Egylet alapító, majd 1905-től választmányi tagja, 1908-1910 között Park osztályának elnöke, és 1906-1921-ig az egyesület alelnöke.

Tevékenysége nyomán nem csak Pécs neve terjedt el nemzetközi viszonylatokban, hanem valamelyest a körülöttünk lévő világot is Pécsre hozta. Egyik legjelentősebb vállalkozása e téren az 1907-es országos általános kiállítás pécsi megrendezése, melynek ötletadójaként és fővédnökeként elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ekkor s részben ezért is választották meg a város díszpolgárává. Jávor Kata meglátása szerint is a legnagyobb dicsőséget 1907-ben a pécsi Országos Kiállítás rendezésével aratta, amellyel talán a legpregnánsabban bizonyította be szervezőkészségét, üzleti érzékét, és azt, hogy „nagy összeköttetéssel és széles áttekintőkészséggel rendelkezett”. A remek kiállítási épületek, és a fővárosi színvonalú rendezvények mellett a legkisebb apróságra is gondja volt, például arra, hogy a kiállítás kapujában mindig ott álljon egy saját fogata a rendező bizottság hivatalos használatára. Kiadatott egy Kiállítási Kalauzt, amely a gyakorlati tudnivalók mellett megkísérelte a látogatót végigkalauzolni a városban. Külön „elszállásolási bizottságot” hozott létre, amelynek az volta dolga, hogy az utasokat már a pályaudvaron informálja a városban rendelkezésre álló szállásokról, kiadó szobákról. A kiállítás előtt „megszerezte az összes mérvadó lapszerkesztő nevét és címét, s két héttel a megnyitó előtt 150 újságírót hívott meg, és fényes bankettet rendezett a Nemzeti Kaszinóban”. Számára valójában az egész kiállítás a gyár propagálását szolgálta: „mindenekelőtt a Balkán felé irányuló piac megteremtését tartotta szem előtt, amikor elvállalta az elnöki tisztséget. Ennek jegyében fogadta a kiállítás alatt a Boszniából és Hercegovinából érkezett küldöttséget is.” A kiállításnak egymillió látogatója volt, s 100 000 koronás nyereséget hozott Pécs városának. 1907-ben ünnepélyes keretek között avatták fel városunk ma is igen karakteres pontját, a Zsolnay-szobrot, melyet Zsolnay Vilmos emlékére állítottak. Ezt bár nem Zsolnay Miklós adományozta a városnak, hanem egy országos gyűjtés eredményeként gyűlt össze a szobor anyagi fedezete, de a szoborállító bizottság tagjaként komoly szerepet vállalat az ügy koordinálásában, s emellett viselte a szobor talapzatának és felállításának költségét.

Ahogy az 1907-es kiállítás esetleges hozadéka a balkáni piac megnyerése volt, úgy 1908-ban egy nemes gesztussal a gyár francia üzleti érdekeit sikerült előnyösen és elegánsan elősegítenie. Az ő nevéhez fűződik ugyanis a Mecsek oldalban felállított Francia emlékmű, amelynek apropóját egy szájhagyomány adta, miszerint a napóleoni háborúk idején, a győri csatában hadifogságba esett francia katonák tetemeit a Mecseken temették el. Bár tényleg temettek el Pécsett a napóleoni háborúkban elhunyt francia katonákat, de nem a Mecseken. Mindenesetre Zsolnay Miklós megterveztette és elkészíttette gyárában a terméskő alapon nyugvó, pyrogránittal burkolt többlépcsős, lesarkított élű, 16 m magas obeliszket, mely ma is figyelemfelkeltő és kedvelt kilátópontja a mecseki hegyoldalnak.

Nemcsak címeket visel és tisztségeket tölt be, de Pécs városának nagyvonalú mecénása is. Az 1904-ben megnyílt városi múzeumnak 790 darab Zsolnay-dísztárgyat adott letétbe, mellyel a regionális múzeum egyéni karakterét jelentő gyűjteményi részt hozott létre. Ebből nőtt ki később a Zsolnay Múzeum állománya is.

A várost több díszkúttal is gyarapította. Az Irgalmasok temploma előtt álló Zsolnay Vilmos emlékkút bár már 1912-ben elkészült, de csak 1930-ba sikerült felavatni. Romváry Ferenc így ír a díszkútról: „Az emlékkút szürkés-barnás pyrogránit, az ökörfejes vízköpők és a plasztikus rátétdíszek sárgászöld eosinmázas díszítésűek. Háromrészes masszív építmény. Alsó részén négy kannelurált, hengertestű oszlop tart egy-egy félkörívben kihajló peremű, négylevelű lóhere alakú vízmedencét. A középrész zömök csonkagúla, lesarkított élekkel, mind a négy oldalán egy-egy rövidszarvú ökörfejjel, mely a nagyszentmiklósi aranykincslelet rhütonjának állatfejes, szarv alakú ivóedényének mintájára készült. Két szemben lévő oldalán Pécs város címere, illetve a Zsolnay-gyár öttornyos emblémája látható. A felső rész egy csúcsában legömbölyített, négy sarkán 3-3 karcsú, kannelurált oszlopon álló gúla. A vízmedence kávájának oldallapján található a felirat: Zsolnay Vilmos emlékkútja legyen örök szemtanúja Pécs város virulásának lakói boldogságának.”

A Nemzeti Kaszinót (melynek egyben is elnöke volt) pedig egy kacsás díszkúttal ajándékozza meg. Az eozinmázas figurákkal díszített kút az 1906-os milánói világkiállítás nagy sikerű magyar pavilonjának éke volt. Zubreczki Dávid kutatásai szerint a kiállítás után négy példányban készült el a kút, ezek közül egy Pécsre, egy Budapestre, egy Zebegénybe, és egy Debrecenbe került. A pécsi példány a Nemzeti Kaszinó udvarán állt, egészen a nyolcvanas évekig, amikor is megmentett darabjait a pécsi Zsolnay múzeum raktárába vitték. 2007-től látható újra a múzeumban, mint az egyik fő attrakció.

Jávor Kata szerint létformája a különböző értékrendek és stílusjegyek legnagyobb keveredését mutatja. Otthonosan mozog a polgári világban, Karlsbadba megy pihenni, s pesti tartózkodása idején Operába jár, karácsonykor a Bazilikába megy. De szabadidejét javarészt kaszinókban tölti, ott ebédel és gyakran vacsorázik is. „Este utolsónak jött fel az irodából, megvacsorázott, átöltözött, és sietett a kaszinóba, ahol már várta egy szűk körű társaság.” Gyakran hajnalig kártyázik. Azonban ilyenkor is kifogástalan küllemmel, reggel 7 órakor elsőként érkezik a gyárba. Ez az egy káros szenvedélye, a kártya, ez számára a kikapcsolódás a megfeszített munka után.

Emberi gyarlóságai ellenére, amelyek egy része korán elhatalmasodó súlyos betegségével, a vérbajából keletkezett elmebetegséggel függ össze, szinte a legutolsó időkig meg tudja őrizni azt a színvonalat a gyár termelésében, amit apja elért. Gyógyulni 1919-ban még a Monarchiába, egy Bécs melletti gyógyintézetbe viszik, ahol két évig zárt intézetben él. Itt érte 1922. február 25-én a halál. Pécsett a Zsolnay Mauzóleumban temették el. Ma a családból már csak az ő maradványai találhatók itt.

Lokálpatrióta éne, mecénási habitusa – mely persze olykor-olykor egyéni üzleti érdekekkel is társult – markánsan hozzájárult ahhoz, hogy több mint száz éve – összességében pedig közel 150 éve – megkérdőjelezhetetlenül összekapcsolódik Pécs és a Zsolnayak neve, Pécs helyi színezete, egyéni karaktere pedig nem utolsó sorban a gyár termékeinek, a jótékony mecénásnak és elszánt üzletembernek, Zsolnay Miklósnak köszönhető.

Összeállította: Wéber Adrienn

Nyitókép: Zsolnay Miklós 30 évesen Kairóban (Kép forrása: Gerelyes Ibolya, Kovács Orsolya: Egy ismeretlen orientalista : Zsolnay Miklós keleti kerámiagyűjteménye : Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 1999. április 16 – május 26. ; Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1999. szeptember 16 – november 14.  – Pécs : Janus Pannonius Múzeum ; Budapest : Magyar Nemzeti Múzeum, 1999.)

Felhasznált irodalom:

Angstertől Zsolnayig : ipartörténeti tanulmányok / szerk. Szirtes Gábor és Vargha Dezső. – Pécs : Pro Pannonia Kiadói Alapítvány : Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara, 1999. – p. 213-227.

Baranyai Neves Személyek adatbázis.

Baronek Jenő, Polgárdy Géza: Mecsek Egyesület lexikon. – Pécs : Mecsek Egyesület, 2013, 80-81.

Jávor Kata: Az „örökösök” nemzedéke : Fejezet a Zsolnay-család történetéből. Magyar Tudomány, 2000/8, 972-980.

Romváry Ferenc: Francia emlék. In: Pécs Lexikon. I. kötet. Főszerk.: Romváry Ferenc, Pécs, 2010.

Romváry Ferenc: Zsolnay Miklós. In: Pécs Lexikon. II. kötet. Főszerk.: Romváry Ferenc, Pécs, 2010.

Vargha Dezső: Zsolnay Miklós életútja (1857-1922). In: Angstertől Zsolnayig : ipartörténeti tanulmányok / szerk. Szirtes Gábor és Vargha Dezső. – Pécs : Pro Pannonia Kiadói Alapítvány : Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara, 1999. – p. 213-227.

Zubreczki Dávid: Egykor világhírűek voltak azok a 115 éves magyar kacsák, amelyek most ismét méltó helyükre kerültek.