Meddig élhet úgy az ember, hogy csak mellékszereplője, szemlélője saját életének? Meddig lehet kételkedni? Érdemes-e nem kételkedni? Hová visz a szerelem? Mi is valójában a szerelem? Mi az élet? Mi a halál? Hol kell tartani az életben harminc évesen? Kell tartani valahol? Dráma vagy komédia az orális szex a #metoo korában? Vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni? Mennyire szabad a művészet a huszonegyedik században? Álljon meg az idő? Való mindenkinek a családalapítás? Végül is mi az úgynevezett élet értelme? Ki vagyok valójában?
Ilyen és még sok hasonló kérdést vetett fel bennem a dán származású norvég filmrendező, Joachim Trier Osló trilógiájának (Szerzők, Oslo, augusztus) befejező darabja, A világ legrosszabb embere című romantikus vígjátéknak álcázott játékosan filozofikus filmalkotás, ami viszont nem a világ legrosszabb emberéről szól, hiszen időnként bárki érezheti magát annak, akárcsak Trier filmjének főszereplői.
30, avagy a harmadik X. Talán az emberi élet első igazán fajsúlyos száma a kor tekintetében. Mikor ideér valaki, jöhet az első nagy számvetés, mind egyéni, mind társadalmi értelemben. Hol tartok, mit dolgozok, mennyit keresek, van-e már családom, vagy legalább egy házasság, vagy jobb híján egy komoly párkapcsolat? Mit tudok magamról, mennyire ismerem magamat? Az élet, amit élek az enyém vajon, vagy az egész csak káprázat? Ezeket a kérdéseket is lehetne még hosszan folytatni. Mindenesetre érkezhet a nyomás elvárások formájában a családomtól, a barátaimtól, a társadalomtól és persze saját magamtól is. A legjobb, ha az ember mindenek előtt annak jár a végére, amire A világ legrosszabb embere című norvég film főhőse, Julie is törekszik. Megfejteni, ki is ő valójában, mi ez az egész életnek nevezett tragikomédia, amiben tengődünk nap mint nap? Julie keresésének néhány évet felölelő rögös útját követhetjük végig húszas évei végétől kezdődően összesen tizenkét fejezetben, hogy a legvégén egy epilógusban érhessen célba. (Az előzményeket egy jó kedélyű prológus foglalja össze montázs formájában)
Julie az a lány, aki még bizonytalan, kételkedik, szinte mindenben. Először orvos, aztán pszichológus, aztán fotós, majd egy könyvesboltban vállal munkát és mellette írni kezd. Első komoly barátjába pont akkor szeret bele, amikor az ki akarja dobni. Elkezdődik közös életük. Több, mint tíz év van köztük, és persze teljesen máshol tartanak az életben. Aksel undeground képregényszerző, családot, biztonságot szeretne, Julie még nem, és azt sem tudja, minek kéne történnie ahhoz, hogy tudja, már „jöhet” a család. Mindenesetre még nem tart ott. És akkor Julie elmegy egy buliba, ahol senkit nem ismer, és találkozik egy sráccal, akivel a kölcsönös vonzalom egyből kialakul, de mivel egyikük sem egyedülálló, megállapodnak abban, hogy nem lesznek hűtlenek, ezért csak beszélgetnek egymással, szagolgatják egymás hónalját, és pisilnek a másik előtt. Aztán elválnak egy időre útjaik. Ez nagyjából a film alapállása. Ebből bontakozik ki a kezdetben kifejezetten vidám hangulatú történet, jó néhány zseniális jelenettel, melyekben Trier megcsillantja virtuóz vizuális eszköztárát, abszurd humorát, valamint képességét, hogy a jól bevált sablonokat hogyan kell úgy újrahasznosítani, hogy az valami egészen szokatlan élménnyé váljon. Mondjuk egy ellen-romkommá, amiben a szerepek megcserélődnek: az elköteleződésre, biztonságra, gyerekre vágyó fél a férfi, s a – néha saját maga számára is – kiszámíthatatlan, „kísérletező”, kvázi bohém pedig a nő. Julie életét tehát két férfi (barátja és szerelme) határozza meg, vagyis egy harmadik is bejön a képbe, az apja személyében, akivel valahol régen elakadt a kapcsolatuk, de egy pszichedelikus gomba-trip során ez is fel tud oldódni. Ahogy a film az utolsó harmadához ér, komorabbá válik, s az addigi nagyjából vidám hangulat, hirtelen irányt változtat, és ez torkon ragadja Julie-t, valamint a nézőt. Ez szükséges azonban ahhoz, hogy főhősünk igazán megérhessen, és talán itt válik isten igazából azonosulhatóvá, szerethetővé is. Mindehhez azonban kellett Renate Reinsve színésznő is. Nélküle ez a film egész más lett volna. Talán csak egy tisztességes, korrekt alkotás. Az ő jelenléte, vagyis ahogy megformálja Julie-t, kelti életre Trier vízióját. Tavaly Cannesban nem véletlenül nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat.
A világ legrosszabb embere tipikusan az a fajta film, amit legalább kétszer érdemes megnézni. Noha története, narratívája jól követhető, az egyes fejezetekben számtalan apró finomság, kis részlet, audiovizuális geg rejlik. Helyenként egészen radikális, merész gondolatok, állásfoglalások a korszellemről, a világról, amiben élünk. Ezek pedig már a film nézése közben is beindíthatják az ember fantáziáját, asszociációit. Ugyan nem zökkentettek ki engem sem Julie történetéből, de mivel minden annyira színesen, eklektikusan van ábrázolva, hogy még pontosabban dekódolhassak mindent, egészen biztosan újra fogom nézni. A gondolatébresztése mellett természetesen a film elejétől kezdve a befejezésig egy érzelmi utazás, ami egy ponton ugyan borússá válik, ám a végén mégis egy meleg, jóleső érzéssel tölt el. Ezt a katartikus élményt, mindenképpen moziban, nagyvásznon érdemes átélni. Pécsen az Apolló moziban nyílik erre lehetőség.
Anders Danielsen Lie (színész), Joachim Trier (író, rendező), Renate Reinsve (színész), Herbert Nordrum (színész) a 2021-es cannesi filmfesztiválon. Fotó: Christophe Simon/AFP
Képek: Mk2 Films
Kritikák:
A világ legrosszabb embere akár te is lehetsz
Nem tudjuk, miért van gombóc a torkunkban, miközben végignevettünk két órát
Bárcsak mind olyanok lennénk, mint a világ legrosszabb embere
Írta: Harangi István