A történet 16 évvel ezelőtt kezdődött. 2006-ban jelent meg az olasz író, Roberto Saviano dokumentarista könyve, a Gomorra, ami hamar nemzetközi bestseller lett. Saviano hosszú évek során oknyomozó újságíróként, riporterként tárta fel a nápolyi szervezett bűnözés, a Camorra tevékenységét, befolyását az olasz társadalomban, sőt, azon túl is, hogy aztán egy könyvben állhasson össze koherens egésszé. A könyvben összegzett végeredmény sokkoló mozaikszerű kép lett, melyen klánok számolnak le egymással, telhetetlen maffiavezérek háborúznak, ártatlan civilek esnek áldozatul, de az egyház szent emberét sem kímélik. Továbbá feltárul a térség gazdasági irányítása, minden piszkos üzlettel, a drogkereskedelmen túl is számos ágazattal, s így lesz teljes a brutális látlelet egy országrész tönkretételéről. Saviano nyers, kendőzetlen stílusban meséli el a történeteit, melyeket nem egykönnyen felejt el az ember. Egy dühös, szenvedélyes alkotó harca ez, a gonosz földi manifesztációjával szemben. Hogy ez mennyire így van, és hogy ez mennyire életveszélyes küldetés, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Saviano a könyv hangos sikere óta rendőri védelem alatt áll. Az biztos, hogy ennél többet alkotó ember nem tehet egy ilyen borzasztó szervezet ellen.
2 évvel a könyv megjelenése után, 2008-ban készült el a filmadaptáció Matteo Garrone rendezésében Saviano forgatókönyvírói közreműködésével. A film öt történetet emel ki, és mutat be az irodalmi alapanyagból. Stílusa ugyanolyan szikár dokumentarista, akárcsak a könyvé. Hatása nem kevésbé döbbenetes. A siker sem maradt el: a zsűri nagydíja Cannesban, 4 díj (legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi főszereplő és legjobb forgatókönyv) az Európai Filmakadémiától, ezen túl közel 47 millió dolláros bevétel a mozik kasszáinál világszerte. A film legmegrázóbb történetszála két tizenöt év körüli kamasz, Marco és Ciro esetét meséli el. Példaképük Brian De Palma kultfilmjének, A sebhelyesarcúnak a főhőse, Tony Monata (Al Pacino emlékezetes alakításában). Az ő álmuk, hogy olyan nagymenő drogbárókká váljanak, mint Montana. Drogfutárként kezdik Nápolyban – csakúgy, mint sok más fiatal fiú Nápoly nyomornegyedeiben – és hamar rájönnek, ők ennél többre hivatottak, többet akarnak, s egyre mohóbbakká válnak, miután saját maguk kétszemélyes klánját hozzák létre. Gyilkolnak, rabolnak, s ugranak előre rohamlépésben a ranglétrán oda, ahová mások felnőtt korukra jutnak csak el. A Rendszer az ilyesmit persze nem tűrheti sokáig…
Ilyen kegyetlen realizmussal és hitelességgel nem ábrázolta senki korábban egyetlen bűnszervezet működését sem, mint a Gomorra című könyv és film. Akkor nem gondolta volna az ember, hogy lehet ezt még fokozni… Pedig lehetett. Nem is kicsit. Hat évvel később, 2014-ben elkészült a Gomorra című TV-sorozat első évada. A forgatókönyvírásban ezúttal is részt vett Roberto Saviano. Az eredmény minden korábbi sikert felülmúlt. A sorozat világszerte tette függővé a nézőket. Nyolc év alatt összesen öt évad készült el. A záró évadot tavaly decemberben mutatták be. Az évek során sok nézettségi adatot döntött meg a Gomorra, nem csak Olaszországban. De minek is köszönhető sikere valójában?
Nos… Amíg a mozifilm történetei inkább Nápoly és környéke gazdasági, szociológiai helyzetén, problémáin keresztül ábrázolják a Camorra működését, addig a sorozat magukra a klánokra koncentrál. A különböző városrészekben történő drogárusítás felosztása, területek erőszakos kisajátítása, maguknak a klánoknak a vezetése, sőt magának a Camorrának az irányítása, és persze nem maradhat el a bandák, klánok közötti konstans háborúskodás, kivégzések, árulások, pálfordulások, és még hosszasan lehetne sorolni tovább. A nyomor, ahogy ezekben a negyedekben élnek rengetegen természetesen itt is megelevenedik. A fiatalok kilátástalansága, egy tisztességes megélhetés illuzórikussága mind jelen vannak. Talán a legfőbb szereplő maga a város, Nápoly, amiben létezik az a láthatatlan, de mindent átszövő métely, ami egy soha véget nem érő örök körforgású, bandákat és vezéreket újra és újra kitermelő és elpusztító pokoli rendszer. Nápoly legsötétebb oldala, mondhatnánk.
Ami igazán egyedi és merész húzása a Gomorrának, az a „jók” hiánya. Nincsenek itt Cattani felügyelők (ő volt a legendás Polip című sorozat rendőrhőse) egyáltalán senki se a törvény másik oldaláról. Maximum korrupt ügyvédek, ügyészek, bírók, akik ugyanúgy a Rendszer részei, mint a klánok vezetői, katonái. A főszereplők egytől egyig kegyetlen pszichopaták, gyilkosok, akik hírből sem ismerik a könyörületet, és mégis van köztük akár több is, akikkel lehetséges az azonosulás, vagy ha az nem is, de megszerethetőek. Hogy mindez hogyan lehetséges? Magam sem tudom erre a választ. Ez az írók és a rendezők titka, de én is azon vettem észre magam már a legelső évad alatt, hogy drukkolok egy aljas szemétládának, hogy túlélje a tengerben hánykolódást, hogy életben maradjon, megszökjön, el tudjon rejtőzni, stb.. Együtt éreztem vele. Borzasztó, de mégis katartikus felismerés volt ez.
Az öt évad alatt Nápoly városa mellett két fő karakter emelkedik ki a szereplők közül, akiknek kapcsolatuk ambivalensebb nem is lehetne. Ciro és Gennaro. Egyszerre legjobb, legmélyebb barátok és örök ellenségei egymásnak. Az öt évad alatt ez folyton változik, alakul, a néző pedig egyre közelebb érzi őket magához. Mellettük a nők pedig nem csak díszletek. A Gomorrában bizony megjelenik egy-egy, a férfi „sorstársaiknál” semmivel sem kíméletesebb nőnemű klán tag, akikkel nem érdemes senkinek sem szórakoznia…
A mozifilmhez hasonló dokumentarista stílusban elevenednek meg a bűnös város és bűnözőinek képei. Maga a színészi játék is teljesen életszerű, hiteles, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, magát a valóságot. Egészen rémisztően igazi itt minden. A profi színészek mellett néhány fontosabb szereplőt az utcáról válogattak össze, akik tökéletesen tudtak együtt dolgozni a hivatásos kollégáikkal. Amit itt még nagyon fontos kiemelni, az maga a nyelv, amit beszélnek a szereplők. Az a bizonyos déli, „piszkos” olasz (ami sokkal jobban őrzi a hagyományokat, mint az újító, latintól eltávolodott északi olasz), ami engem több esetben az arabra emlékeztetett a sorozat nézése közben. Ezért mindenképpen eredeti nyelven ajánlott nézni a Gomorrát, e nélkül ugyanis egy valódi szubsztanciájától fosztjuk meg a filmet, és csupán egy fordulatos, véres bűnügyi sorozattá silányul az egész.
Kiemelendő végzetül a pszichedelikus post-rock zenekar, az olasz Mokadelic, akik a zenei aláfestésért voltak felelősek. Kellően piszkos, durva, lágy hangulatok váltják egymást, vagy akár hangzanak egyszerre, mindig pont akkor és úgy, ahogy kell. A Gomorra leszámol mindenféle gengszter-romantikával, ami jellemezte néhány kultikus elődjét (Keresztapa trilógia, A sebhelyesarcú, Nagymenők, Volt egyszer egy Amerika), és ehhez a naturalista, realista stílushoz tökéletesen illeszkedik a Mokadelic egyszerre nyers és kifinomult zenéje. Az epizódok pedig minden esetben az epikusan zseniális Doomed to live (Életre kárhozva) című dallal zárulnak. Ez a dal hallható az ötödik évad utolsó részének záró képsora alatt is, ami valóban felejthetetlen, igazán méltó lezárása a 21. század szórakoztatóiparának egyik legegyedibb, legvéresebb remekművének.
Zárszó gyanánt megemlítendő, hogy a negyedik és a záró, ötödik évad között készült egy mozifilm L’immortale (A halhatatlan) címmel, ami a sorozat talán legmarkánsabb karakterének, Cironak, a halhatatlannak gyerekkorát meséli el.
A Gomorra című sorozat megtekinthető az HBO GO csatornán, IDE kattintva elérhető.
Roberto Saviano könyve pedig a Tudásközpontban és a Csorba Győző Könyvtár több fiókkönyvtárában is kölcsönözhető.
Kritika a filmről: A Gomorránál jobban még semmi sem mutatta be Nápoly legmocskosabb oldalát
Írta: Harangi István