„Korán megérlelődött bennem az elhatározás, hogy valamilyen formában néprajzzal szeretnék foglalkozni – mondja dr. Andrásfalvy Bertalan, a Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályának vezetője. – Tizenhét évesen aztán romantikus elképzeléssel nekivágtam a Dunántúlnak. Több hétig tartott az út, többnyire gyalog mentem, akkor jártam először Pécsett is. Az egyetemre magyar-román szakra vettek fel – fontosnak tartottam ugyanis, hogy megtanuljam valamelyik szomszédos, Duna menti nép nyelvét, de végül néprajzos muzeológusként végeztem 1955-ben. A néptáncmozgalom nagy korszakát éltük abban az időben, s én első évtől kezdve részt vettem a Népművelési Intézet által szervezett gyűjtőmunkában. Bejártuk az egész országot. Rengeteget filmeztünk, s olyan dolgokat rögzíthettünk, melyek a régi paraszti élet eltűnésével már nem érhetők tetten. Amikor végeztünk, megkérdezték tőlünk, hol akarunk dolgozni. Mi, Pesovár Ferivel azt mondtuk, hogy valami vidéki múzeumba szeretnénk kerülni, ott akarunk gyűjteni. Így is lett.” – nyilatkozott 1978-ban a Kiváló Népművelő díjjal kitüntetett Andrásfalvy Bertalan, Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató, muzeológus, iskolaalapító egyetemi tanár, korábbi miniszter és országgyűlési képviselő, Pécs Város és Baranya Megye Díszpolgára. Szerénysége, közvetlensége, szakmai elhivatottsága és tudományos eredményei széles körben szeretett, ismert és elismert néprajztudóssá tették, kinek szálfa termetű, egyenes alakja generációk sorának jelentett igazodási pontot a néprajz, a népi kultúra, a paraszti élet, a hagyományok tisztelete terén, s abban is, miként lehetett (és talán kellene) embernek, illetve magyar embernek lenni.
Andrásfalvy Bertalan 1931. november 17-én született Sopronban, Andrásfalvy Károly kolozsvári születésű tisztviselő és Mezey Judit ötvös házasságából. Három testvér közül a másodikként érkezett a családba. Édesapjának volt egy kis néprajzi gyűjteménye Sopronban, innen eredhet Andrásfalvy Bertalan vonzódása a népművészethez, s talán a Sopron környéki gyermekkor élményeiből, hiszen még láthatott betlehemezést, élő táncokat, népszokásokat. A Soproni Bencés Gimnáziumban kezdi tanulmányait 1942-ben, majd a család Budapestre költözése után a budapesti ciszterci gimnáziumban fejezi be azokat, s tesz érettségit 1950-ben. Ezután az ELTE román–magyar szakán indulnak felsőfokú tanulmányai, végül 1955-ben ugyanitt muzeológia–néprajz szakon szerez diplomát. Közben 1954-ben a budapesti Néprajzi Múzeum gyakornoka.
Ha csak a főbb állomásokra szorítkozva vázoljuk fel Andrásfalvy Bertalan életpályáját, abból is kitűnik, milyen gazdag, változatos és folyamatosan építkező pályát futott be, melynek minden pontján kiválóan helyt állt. Gazdag életpályája az alábbi sarokpontok mentén körvonalazható:
1955–1960 között Szekszárdon muzeológus a Béri Balogh Ádám Múzeumban. Itt a népi gazdálkodás és életforma történeti kérdései foglalkoztatják. E kutatásokból születik meg többek között a magyar szőlőművelés balkáni kapcsolatait tárgyaló dolgozata, majd a későbbi kandidatúra dolgozata is. 1959-es albániai tanulmányútja után írja meg a „A szőlőművelés formái Albániában” című kismonográfiáját.
1960-ban kerül Pécsre, ahol 1976-ig az MTA Dunántúli Tudományos Intézetének tudományos munkatársa. Gyűjtéseinek és tanulmányainak tárgya kiszélesedik: beletartozik a népi építkezés, a népdalgyűjtés, a népművészet, az állattartás, a halászat ugyanúgy, mint a dunántúli és az alföldi pásztorkodás vizsgálata, vagy a mecseki bányavidék néprajzi jellegzetességei. 1965-ben házasságot köt Gere Máriával. Három fiuk születik: Péter (1966), András (1967) és Bertalan (1970). 1971-ben a „Duna mente népeinek ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig” c. kandidátusi értekezésében egy sajátos, teljesen elfelejtett vízgazdálkodás összetett rendszerét tárja fel és mutatja be, mely a természettel való együttműködésre, az árhullámok mesterséges szétvezetésére épült. A magyar történetírás azóta ismeri és használja az ártéri gazdálkodás fogalmát. Ezirányú kutatásai elismeréseként kapta 2020-ban a Karátson Gábor-díjat, melynek laudációja szépen kidomborítja kutatása jelentőségét: „Andrásfalvy Bertalan egy mára letűnt, és teljesen elfeledett vízgazdálkodási rendszert tárt fel, amely az árvízre nem katasztrófaként, hanem az árteret megtermékenyítő áldásként tekintett, amely a természetes vízvisszatartás és a fölösleges vízelvezetés megvalósításával egy komplex gazdálkodás alapját jelentette, amely a halászat, az állattartás, a növény és gyümölcstermesztés, és a népi használati tárgyak alapanyagának kitermelésével biztos megélhetést nyújtott az ott élőknek, és amelyet ma hagyományos ártéri gazdálkodásként foglalunk össze. Munkássága alapját jelentette a modern vízgazdálkodási módszer, a mélyárterek víztározásának kidolgozásához, amely alternatívát nyújt a 20. század és a jelenkor technokrata vízgazdálkodásának, a roppant költséges és a folyón ökológiai katasztrófát okozó duzzasztók és betontározók építésének.” Az oktatásba 1972-től kapcsolódik be, ekkortól kezdődően előadásokat tart a Pécsi Tanárképző Főiskola Közművelődési Tanszékén. Hamarosan nemzetközi elismerésben is részesült: 1973-ban az „Ellentétes értékrendek összeütközése a polgárosodás folyamatában” с. munkája sikert arat Chicagóban az Antropológiai és Etnológiai Tudományok Világkongresszusán. Rövid ideig a Baranya Megyei Levéltár tudományos főmunkatársa (1976–1977), majd 1977–1985 között a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője. Huszár Zoltán egyik korábbi köszöntésében kiemeli, hogy közvetlen és távolabbi munkatársai is tisztelték és becsülték, benne soha sem a munkahelyi vezetőt, a „főnököt” látták, hanem az olyan kutatót és kollégát, akihez mindig lehetett szakmai tanácsért, jó szóért fordulni.
1985–1990 között az MTA Néprajzi Kutató csoportjának főmunkatársa, majd osztályvezetője. 1990-ben megvédi akadémiai doktori disszertációját, melynek témája a magyar gyümölcsészet, a magyar gyümölcskultúra néprajzi vizsgálata. Itt érdemes kiemelni, hogy kutatásainak szakmai megalapozása és hitele érdekében – már ismert tudósként – 1964-1966 között elvégzi a Kecskeméti Mezőgazdasági Főiskola kertész-üzemmérnök szakát is.
1989–1990-ben Janus Pannonius Tudományegyetem (JPTE) docense, ekkor szervezi meg az önálló Néprajz Tanszéket. 1991–1992 és 1995–1996 között a JPTE Néprajzi Tanszékének tanszékvezetője, 1994-től egyetemi tanár, 2001-től a Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék professor emeritusa.
ünnepi hangversenyen köszönti a résztvevőket
(a kép forrása: CSGYK, Helyismereti Gyűjtemény, Dunántúli Napló Fotóarchívuma –
ÚDN, 1996. okt. 24., 3.)
Pályafutása során politikai szerepet is vállal. 1988-ban belépett az MDF-be, a rendszerváltás idejére már egyik vezetőjeként tartották számon. 1989 és 1990 között az országos választmány tagja és a pécsi alapszervezet elnöke. 1990-1994-ig a pécsi I. választókerület MDF-es országgyűlési képviselője, majd 1990–1993 között a Magyar Köztársaság művelődési és közoktatási minisztere. Kinevezésekor programját így foglalta össze a Dunántúli Napló tudósítójának kérdésére: „A hivatásomból következőleg nagy hangsúlyt szeretnék tenni a ráció nyelve mellett az érzelmek nyelvén megvalósítható művészeti nevelésre, ami főleg az alsótagozatos iskolákban kap nagy szerepet. A hagyományokat előtérbe helyező anyanyelvi nevelés hozzájárulhat egy egészségesebb gondolkodású, egészséges szemléletű egyén kifejlesztéséhez. A nemzeti alaptananyag figyelembevétele mellett e program megvalósításában nagy szerepet és önállóságot kaphat minden iskola. Ugyancsak fontosnak tartom, hogy a nyelvtanulásban és a természettudományos oktatásban laboratóriumi rendszer megvalósításával kell egy gyakorlatközelibb, az európai oktatáshoz közelítő módszert kialakítani. A felsőoktatásban a nagy feladatot az európai színvonalhoz való igazodás, az átjárhatóság megvalósítása jelenti, hogy az európai országok elismerhessék egymás diplomáit.” Bár távozása posztjáról érdemtelen körülmények között történt, mégis egyik legutóbbi interjújában ekként nyilatkozik a politizálásról: „Ha valakinek a legkisebb lehetősége is adódik a politizálásra, az nem térhet ki előle. A közösség sorsa nemcsak azokon múlik, akik a döntéseket hozzák, hanem azokon is, akik az intézkedéseket eltűrik.” 1993-ban a Baranya megyei választmány elnökének választják. 1993 és 1994 között az MDF-frakció elnökségi tagjaként dolgozik, 1994-ben és 1998-ban pedig a párt országgyűlési képviselőjelöltje. 2005-ben távozik az MDF-ből és a Lezsák Sándor által alapította Nemzeti Fórum tagja lett.
Szakmai társulati tagságai közül kiemelendő, hogy 1954-ben lett a Magyar Néprajzi Társaság tagja, az 1970-es években főtitkára, majd alelnöke, 1990-1997-ig pedig a társaság elnöke. Tagja az MTA Néprajztudományi, Pécsi Területi, Etnológiai Munkabizottságának, a Tánctudományi Munkabizottságban pedig elnöki tisztséget tölt be. Emellett tagja a Bencés Diákszövetségnek és 1988-tól a Finn Irodalmi Társaságnak is.
Számos kitüntetése közül időrendi sorban az alábbiakat emeljük ki: Kiváló Népművelő (1978), Eriksson-díj (1980 – Svéd Királyi Akadémia), Győrffy István-emlékérem (1983 – Magyar Néprajzi Társaság), Finn Köztársaság Oroszlán Lovagrendjének Nagykeresztje (1992), Magyar Köztársaság Középkeresztje (1994), Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjének Nagy Érdemkeresztje (1995), Magyar Örökség Díj (2002), Bél Mátyás–Notitia Hungariae Emlékérem (2005), Pázmány Péter Felsőoktatási Díj (2007), Prima Díj (2007), Magyar Művészeti Akadémia Aranyérme (2008), Magyar Kultúra Lovagja (2009), Hosszúhetény Díszpolgára (2011), Pécs Díszpolgára (2010), Széchenyi-díj (2013), Lancea Regis Díj (2017), Karátson Gábor-díj, Baranya Megye Díszpolgára (2021).
Irodalmi tevékenysége kiemelkedően gazdag, bibliográfiája többszáz tételt tartalmaz: mintegy 250 könyvet, tanulmányt, tudományos közlést írt hazai és külföldi szaklapokban (válogatott bibliográfiája ITT érhető el. 1995-től az Acta Ethnographica főszerkesztője, emellett az Ethnographia és a Honismeret folyóiratok szerkesztőbizottsági tagja. Évtizedek óta tart nyilvános előadásokat, melyek elsősorban a művészetek, a művészeti oktatás, a hagyományok megtartása, a család és a nemzet valamint a keresztény erkölcsiség fontosságáról szólnak. Szakmai hitvallását egy 1994-es interjúban ekképp fogalmazta meg: „… még valami elterjedhetne a társadalomban: az a gondolkodásmód, hogy a hagyomány érték, s hogy az, aki elveszítette a közösségeit, és nem talál kapaszkodókra a múltjában sem, annak nemigen lehet hite a saját jövőjében.”
Az alábbi 2018-as, vele készült életrajz-interjú könyvárunk támogatásával készült:
Jó egészséget kívánunk a 90 éves Andrásfalvy Bertalannak!
Írta: Wéber Adrienn
Felhasznált irodalom:
Baranyai Neves Személyek adatbázis (Csorba Győző Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény)
Borzák Tibor: Életre keltettem a kertet. Szabad Föld. 2021. nov. 12., 9.
Duna Chara Egyesület: Karátson Gábor díj 2020. A Karátson Gábor díjat 2020-ban Dr. Andrásfalvy Bertalan kapta.
Dunántúli Napló, 1978. augusztus 20. (35. évfolyam, 229. szám), 5.: Dr. Andrásfalvy Bertalan – Kiváló népművelő.
Huszár Zoltán: Köszöntjük a 70 éves Andrásfalvy Bertalant. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003), 46-47.
Kuti Klára: Párbeszéd a hagyománnyal. folkMAGazin 2006/5, 8.
Magyar Katolikus Lexikon. http://lexikon.katolikus.hu/A/Andr%C3%A1sfalvy.html
Az MTA köztestületének tagjai. https://mta.hu/koztestuleti_tagok?PersonId=11623
Povedák István: Andrásfalvy Bertalan. https://mmakademia.hu/mobil-eletrajz/-/record/MMA27872
Dr. Simor Ferenc: Dr. Andrásfalvy Bertalan. Honismeret, 2005.4:109-110.
Új Dunántúli Napló, 1990. május 24. (1. évfolyam, 50. szám), 3: „Művészeti nevelés az érzelmek nyelvén” Dr. Andrásfalvy Bertalan: művelődési és közoktatási miniszter.
Új Dunántúli Napló, 1994. november 26. (5. évfolyam, 326. szám), 7: Múlt nélkül nincs jövő. Dr. Andrásfalvy Bertalannal néprajzról, hagyományokról és diákokról. Nyitókép forrása: Mandiner, 2021. 03.03.
Nyitókép forrása: Mandiner, 2021. 03.03.