Kiss Tibor Noé regényei egy irodalmi est nyomán

Kiss Tibor Noé munkássága iránt egy júliusi pécsi beszélgetés keltette fel az érdeklődésemet. Ezután olvastam el három regényét, a megjelenéseket tekintve, időben visszafelé. A legfrissebbel kezdtem. Korábban keveset tudtam írói munkásságáról, társadalmi szerepvállalásáról, még kevesebbet az élettörténetéről, éveken át megélt vívódásairól, gondolatainak érzékenységéről.

A szerző első regénye, ami a kezembe került, a nemrég megjelent Beláthatatlan táj című alkotása volt. A könyvben négy ember sorsa fonódik össze fel-felvillanó képek, belső monológok, kavargó gondolatok és érzések közepette. Négy nagyon különböző ember próbálja megérteni önmagát, miközben mindannyian keresik az egymáshoz vezető ösvényt. De ezek az ösvények keskenyek, akadályokkal teltek, nehézkesen járhatók. Érzéseik megfogalmazása és azok egymás előtt való feltárásának képtelensége az, ami leküzdhetetlen gátat emel közéjük. Négyük történetét körbe veszi az az állandósult magány létélménye, ami valós világunk láthatatlan kísérője is. Egy kómában fekvő lány gondolatainak lírai visszhangja. Egy apa gyötrődései a múlt fogságában, a jelen tragédiájában és a szebb jövő iránti vágyakozásában. Egy fiatal lány kiút keresése önmaga börtönéből, amit folyton visszatérő pánikrohama sző köré. Egy kamasz fiú sodródása és a körülötte zajló események iránti közömbössége. S a folyton ott lebegő kérdés: miért olyan bonyolult megtalálnunk egymást? A négy szereplő sorsának alakulása nincs egyértelműen elénk tárva, csupán utalások, és azokból elágazó lehetőségek vetődnek fel. Nincs is szükségünk semmilyen lezárásra, hisz az élet is folytonos. S hogy vajon a négy ember kitalál-e saját sorsa labirintusából, vagy épp ellenkezőleg: végleg bent reked? Az én értelmezésemben valamilyen úton-módon igen, de minden bizonnyal sokan nem értenek egyet velem. És ami a legtalányosabb kérdés számomra: vajon Noé merre vezetné tovább őket, akik se hősnek, se antihősnek nem nevezhetők. Csupán köztünk élő emberek, akik talán együttérzést, talán megértést keresnek, de mindenképp szeretetet.

Hasonló kapcsolódási képtelenség jelenik meg Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című regényében is, ahol olyan férfiak életének árnyoldalai tárulnak fel, akik soha nem kaptak se esélyt önmaguk megértésére, se eszközöket érzéseik megfogalmazására. Az eseményekkel való sodródásuk szükségszerűen hozza magával a tragédiák bekövetkeztét. Itt azonban sokkal nehezebb empátiával fogadni a szereplők küzdelmeit, hiszen az író külső narrációt használva, viszonylag objektíven mutatja be ezt a világot; egy olyan elszigetelt világot, ahol ott rekedtek, és ahonnan nincs kiút. S bár a történet atmoszférájában szinte tapintható a szegénység és az azzal járó reménytelenség, mégsem az a legfőbb oka e kilátástalan emberi küzdelmeknek. “Mindig csak keresgélnek, de soha nem találnak semmit.” – hangzik el a könyvben ez a beckett-i hangulatot árasztó mondat. Aztán rájövünk, hogy ez az állandó keresés motívuma univerzális témává növekszik; mindannyiunk élete folytonos keresgélés. Barátokat keresünk, szerelmet keresünk, családot keresünk, hivatást keresünk. Megértést és elfogadást keresünk. Értelmet keresünk, és az életet keressük. De nem találjuk, ezért akaratlanul is felépítünk egy olyan világot, ahol “mindenki ugyanazt hajtogatja”, és ahol nem hangzik el semmi, ami érdekes. “Amit el akartak volna mondani, arról inkább hallgattak.” A megszokás és a távolságtartás csendje megvéd a fájdalomtól. Vagy mégse? Némelyik férfiban még ott szunnyad az álmodozásnak, vágyakozásnak csírái, de a napfény hiánya megakadályozza, hogy bármi életre keljen. A csírák elhalnak, az álmok semmivé foszlanak. Nem marad más, csak a szürkeség és a magány, ami gyakran idézte fel bennem Tarr Béla filmjeinek képi világát is.

Az önéletrajzi elemekkel átszőtt regény, az Inkognitó Kiss Tibor Noé első regénye; az önazonossággal kapcsolatos kérdéseket boncolgatja. Mindezt nem a megszokott történetmesélés útján teszi, hanem különböző képek és azok keltette érzések, hangulatok által. Két idősík állandó váltakozásából ismerhetjük meg Tibor-Noémi melankolikus és önreflexív gondolatait. Olyan gondolatokat, amik annyira személyesek és mélyek, hogy szinte azt érezhetjük: ezekről nem szabadna tudnunk. Mégis fontos, hogy megtudjuk, hiszen éppen ő kéri esdeklőn, hogy hallgassuk meg. “…mégis annyira szeretnék elmondani mindent.”

A testbe zárt lélek vergődése; a “Ki vagyok én?” végső kérdése; a létezés miértje. “Egyszerű volna minden, ha a saját testem nem fosztana meg önmagamtól”- szólal meg az elkeseredett hang a regény utolsó gondolatai közt. Úgy tűnik, hogy önmagunk megismerése és megértése sokszor szinte lehetetlen; s mi egyet tehetünk: elfogadjuk ennek a lehetetlenségnek a tényét.

A Művészetek és Irodalom Háza Hild udvarában lezajlott júliusi beszélgetés során Kiss Tibor Noé beszélt önmagáról, regényeiről és azok külföldi megjelenéséről. Mesélt arról is, hogy az Inkognitó megjelenése után sokan keresték, és kértek tőle segítséget; és dilemmájáról, hogy milyen mértékben kell felvállalnia ezt a segítő szerepet.

Kiss Tibor Noé – Fotó: Komjáthy Zsuzsanna

Mi, olvasók gyakran elvárjuk, hogy a műalkotások, amelyekkel kapcsolatba kerülünk, elmélyítsék önismeretünket, segítsék lelkünk sebeinek gyógyulását. Végül Kiss Tibor Noé egy rövid részletet olvasott fel Beláthatatlan táj című regényéből, lezárva ezt a különleges hangulatú irodalmi beszélgetést.

(A szerző kötetei állományunkban elérhetők.)

Milánkovics-Steiner Kitti

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük