Kicsi a Bors, de Erdős!

A Csorba Győző Könyvtár Zeneműtára blogsorozatot indít Könnyűzenei élet a szocializmus útján címmel, amely a hazai szocialista könnyűzenei életet igyekszik bemutatni nagy vonalakban. Megidézzük a korszakot meghatározó személyek, előadók, zenekarok hangulatát. A sorozat első részét olvashatják alább.

Korabeli hanglemez bolt (kép: Fortepan/Főfotó)

Tv Torna, Cimbora, színházi és koncert közvetítések, Kapcsoltam. Ez volt a médiaszolgáltatás azon időszaka, amikor még a felsőbb vezetők döntötték el, hogy mi kerülhet és mi nem kerülhet a képernyőre. Nem volt ez másképp a hanglemezkiadással sem. Napjainkban már a néző, hallgató dönti el, hogy mire szeretne időt szánni, és ha valami nem nyeri el a tetszését, akkor egyszerűen továbblép a következő csatornára, vagy a távirányítón lévő piros gombbal kikapcsolja a készüléket.

Hogyan is épült fel a korabeli „ellenőrző rendszer”? Kik voltak azok a személyek, akiknek a véleménye akár háttérbe is szoríthatott egy énekest? Ma már ismerjük azt a három szót, amellyel az akkori előadókat, dalokat besorolták: tűrt, tiltott, támogatott. Ez volt Aczél György 3T elve. Az akkor élők esetleg érezhették is, hogy egyes előadóknak sok lemezét adják ki, így a boltokban mindig elérhető, míg más énekesek hangfelvételét nem, vagy csak nagyon ritkán találhatták a polcokon. A könnyűzenei életben lényeges változást csak az 1956 utáni időszak hozott. A KISZ 1963-as országos közvélemény kutatásának eredménye rádöbbentette a pártvezetést, hogy a modern tánczene nagyon népszerű a fiatalok körében. Ekkor a tiltás már nem volt elfogadható megoldás.(2) Három olyan intézmény alakult meg, melyek a zenei életet nagyban befolyásolták: a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), az Országos Rendező Iroda (ORI) és az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK).

1951-ben megalakult a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, egyszóval a Hungaroton. 1965-től Bors Jenő lett az igazgatója, aki igyekezett a vállalatot nyugati mintára modernizálni. A komolyzenei előadókat részesítette előnyben, ezért külföldön is piacra találó lemezeket vettek fel olyan magyar előadókkal, mint Kocsis Zoltán (zongoraművész) vagy Sass Sylvia (operaénekesnő). Ezzel nemcsak a hazai hanglemezkiadást tudta fenntartani a vállalat, hanem számos, nagy felvétel licenc jogát is meg tudta szerezni, ellentétben a hazai könnyűzenei lemezkiadással, amelyet csak itthon lehetett eladni. Az akkori „popcézár”, Erdős Péter (mint azt többször is elismerte) zenei szakértelem nélkül felügyelte a pop- és rockzenét.  A Neoton Família volt az a zenekar, amely külföldön nagyobb sikert ért el, bár ezt sokan Erdős Péter és Csepregi Éva kapcsolatával fűzik össze. A kor egy másik ismert énekesnője, Szűcs Judith hangja Erdős Péter szerint sokkal jobb volt, mint Cserháti Zsuzsáé: ”Bors és a Hanglemezgyártó egész vezérkara Cserhátira esküdött, mert elámultak az énektudásától. Nem mintha Szűcs Jutka nem tudna énekelni. Én voltam egyedül, aki egy láda pezsgővel lefogadtam Borssal, hogy a Cserhátiból semmi nem lesz a Szűcs Jutkából pedig sztár lesz.” (6) A két énekest nem is lehetett volna összemérni, hiszen teljesen különböző stílusú dalokat énekeltek. Ha megnézzük, a két előadónak hány lemeze jelent meg 1989-et megelőzően, akkor azt láthatjuk, hogy Szűcs Judithnak 9 nagylemeze és 26 kislemeze, amíg Cserháti Zsuzsának 2 nagylemeze jelent meg. Erdős Péter nem vallotta magát cenzornak, hiszen elmondása alapján ő nem egy testület érdekeit képviselte, hanem a saját véleményét.

(Neoton Família: Holnap hajnalig című dalának japán nyelvű változata)

Az Országos Rendező Iroda, melyet 1958-ban alapítottak, az előadóművészi működésekkel kapcsolatos egyes feladatok ellátásáért felelős állami költségvetési folyószámlán gazdálkodó állami szervezet volt. Feladatai közé tartozott a könnyűzenei belföldi koncertszervezés, illetve a műsoros előadások rendezése.

Az Országos Szórakoztatózenei Központ 1960-ban jött létre azzal a céllal, hogy képezzék és szűrjék a zenészeket szakértelmük szerint. A, B, vagy C kategóriavizsgát kellett tenniük az előadóknak, ez alapján léphettek fel, kaptak működési engedélyt és fizetést a különböző szórakozóhelyeken.

Az idő múlásával fokozatosan csökkent az állami ellenőrzés, ami a ’80-as évekre minimalizálódott, ekkor már külföldi együttesek is léphettek fel Magyarországon. Abban az időszakban a legszélesebb rétegeket elérő kommunikációs eszköz a rádió volt, ezért a Magyar Rádió kifejezetten nagy figyelmet fordított arra, hogy milyen dalok jutnak el a közönséghez. Az ellenőrzés dacára azonban a könnyűzenei élet a rendszerváltás felé egyre jobban „elnyugatiasodott”.

Záró gondolatként érdemes megemlíteni, hogy az adott korban nem volt más lehetőség a zenei megnyilvánulásra, mint a korabeli szabályozások és elvárások betartása. A magyar kultúrpolitika az akkori Szovjetunió érdekszférájába tartozó országok közül kitűnt sokszínűségével, még ha a nyugat országaihoz képest kevésbé volt is nyitott. A magyar könnyűzenei életre is igaz lehet az alábbi kultuszfilm egyik idézete: „Kicsit sárgább kicsit savanyúbb, de a mienk!” (Tanú c. film, 1969)

Összeállította: Molnár Ferenc Tamás

Forrásjegyzék, ajánlott irodalom a témában

Privát rocktörténet (rocksztorik 3. rész): A könnyűzene és a létező Szocializmus

Csatári Bence: A KISZ könnyűzenei politikája.

Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája

Csatári Bence: Szórakozás, koncertszervezés Magyarországon a ’70-es években

Csatári Bence: A vendéglátós zenészek karámja a Kádár-korban 

Erdős Péter interjúk 1. 2. 3.

Ignácz Ádám: A populáris zene a kádári Magyarország első évtizedeiben (1957–1980)

Ignácz Ádám: A populáris zene megítélésének változásai a kádári Magyarország ifjúsági sajtójában – az elsô 15 év (1957–1972)

A magyar populáris zene története(i) : források, módszerek, perspektívák / szerk. Ignácz Ádám. – Budapest : Rózsavölgyi, cop. 2020. – 463 p. 

Populáris zene és államhatalom : tizenöt tanulmány / szerk. Ignácz Ádám ; [közread. az … MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont]. – Budapest : Rózsavölgyi : MTA BTK, cop. 2017. – 319 p.

Tordai Bence (2005): A Kádár-rendszer tömegkultúra-recepciója. In: Kisantal Tamás (szerk.): Művészet és hatalom. Budapest: L’Harmattan  142–156.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük