Írott szöveg, irodalom és könyvek nélkül filmek sem lennének. Őseink kezdetben barlangrajzokon örökítették meg élményeiket, gondolataikat, hiedelmeiket, majd időszámításunk előtt 3200 körül a sumérok agyagtáblákra jeleket kezdtek írni, nem sokkal később feltűntek a hieroglifák, majd Kínában a jóslócsontokon az írás alapjai. Könyvtárak elődei kövekből, írás papirusz tekercsen, papíron, kódexek, majd a könyvnyomtatás, sajtótermékek és a szépirodalom.
Az emberiség történeteken keresztül tudta mindig is legátélhetőbben elmondani a legfontosabb történeteit, feltárni és megérteni identitását, kultúráját megörökíteni generációkon, évszázadokon át. Az írással párhuzamosan a képi ábrázolás is fejlődött, egyre valóságosabban sikerült a rajzokon, festményeken a képzőművészeknek ábrázolni a világunkat, életünket. Az 1800-as években megszületett a fotográfia és a század végére a mozgókép is, 1927-ben pedig bemutatták az első hangosfilmet. Gyakorlatilag a film már megjelenésekor összefonódott az irodalommal. Az 1900-as években több rövid-, és némafilm feldolgozta Shakespeare Hamletjét, Hugo Nyomorultakját. Az első egészestés filmadaptáció pedig 1911-ben készült el, Dante Isteni színjátékából, ami nagy közönségsikert aratott. A filmes alkotók a mai napig adaptálnak szépirodalmi műveket, elsősorban regényeket, de előfordulnak versek, drámák átültetései is.
Bár nem irodalmi műfaj, de forgatókönyv szükséges egy film megszületéséhez is, utóbbi pedig jegyzetekből, vázlatokból indul, majd a fejlesztés során treatmenteket, pitcheket, szinopszisokat követően írják meg a szkriptet (forgatókönyvet) magát. Tehát a filmkészítők is írnak rendszeresen, munkájukhoz nélkülözhetetlen ez a tevékenység. A film és az irodalom tehát két szorosan összefüggő formátum, ugyanakkor a film képekkel (is) mesél, míg a regények csak a szövegre hagyatkozhatnak.
Az irodalmi feldolgozások mellett készülnek időnként filmek magáról az irodalomról is, ahol akár az író, akár maga az írás folyamata is a fókuszba kerülhet. Akadnak ugyanakkor olyan alkotások is, melyekben a könyvek funkcióját, fontosságát, szépségét mutatják be, de az is előfordul, hogy egy könyvtár válik jelentős helyszínné, akár főszereplővé. A továbbiakban következzen hét különleges, filmtörténetileg is fontos film ismertetése, ahol az imént említett tematikák kerülnek középpontba, és a vizsgálódás is az irodalom, a könyvek felől történik.
A huszadik században lett népszerű műfaj a disztópia. Egyik kiemelkedő darabja Ray Bradbury, amerikai író, 451 Fahrenheit című 1953-ban megjelent regénye. Ebben az alternatív jövőben a tűzoltóknak már nem a tűz megfékezése a feladata, hanem olyan polgárok felkutatása, akik könyveket rejtegetnek otthonukban, ezeket a könyveket pedig meg kell semmisíteni, el kell égetni. A könyv tiltott tudás forrása, ráadásul boldogtalanságot is okoz, a hatalom legalábbis ezt sugallja. Tévét kell nézni és gyógyszereket kell szedni, hogy teljesen kiüresedve, eltompulva ráleljünk a boldogságra. Bradbury kultikus regényéből a francia újhullám jeles képviselője, François Truffaut készített filmet, melyet 1966-ban mutattak be. A film színes, ám mégis egyhangú, komor hangulatot árasztó díszletek között, uniformizált, falanszter jellegű helyiségekben és terekben játszódik, ahol az ember egyre jobban elidegenedik mindentől, beleértve saját magát is. A Fahrenheit 451 Guy Montag „tűzőr” felébredéstörténete. A kezdetben teljesen gépiesen élő és működő férfi egy fiatal lánnyal való találkozás után fokozatosan eszmél fel, ismerkedik meg az irodalommal, könyvekkel, s miután elolvassa Charles Dickens Copperfield Dávidját, olyan ösvényre lép, amiről már nincs visszaút: szembeszáll az elnyomó hatalommal és végül a természetben, egy különös közösségben lel menedéket. A film nyomasztó világában az egykori tűzőr végül megismerkedik a könyvemberekkel. Az ő közösségükben minden egyes ember memorizál egy híres könyvet, s ha már nagyon idős, megtanítja azt egy gyermeknek, hogy fennmaradjon az utókornak. A sötét jövőkép így némiképp világosabbá válik és azt üzeni a mindenkori gonosz hatalmaknak, hogy bármilyen aljas eszközökhöz folyamodhatnak, az emberi szabadság- és tudásvágy, az emberi szellem mindig meg fogja találni a módját, hogy artikulálja magát és fennmaradjon.
A 14. század elejére, egy itáliai hegyi kolostorba repít vissza Umberto Eco A rózsa neve című világhírű regénye. Az erős szimbolikával és metaforákkal operáló rejtélyes című alkotást a francia Jean-Jacques Annaud filmesítette meg 1986-ban. Amíg a Fahrenheit 451-ben a könyveket tiltották és elégették, itt elrejtik a nyilvánosság elől, egy labirintusszerű apátsági könyvtárban őrzik őket, ahová csak a főkönyvtárosnak és segédjének van kulcsa, szabad bejárása.
A rózsa nevében a könyvek titkos, illetve tiltott tudást rejtenek magukban. A könyvtárat vezető szerzetes legalábbis arról próbálja meggyőzni az apátságba meghívott Baskerville-i Vilmost és segédjét, Atsot, hogy a könyvek kétkedésre ösztönzik az embert, ami nem helyes, hiszen az Istenben való hitet is megkérdőjelezheti. Vilmos amolyan előképe a brit Sherlock Holmesnak, akit egy rejtélyes haláleset kivizsgálása ügyében hív a kolostorba a főapát. A könyvek tehát „kártékonyak” lehetnek az itt regnáló egyházi hatalom szerint, ezért veszélyesek a közösségre nézve, el kell őket zárni a nyilvánosságtól, ugyanakkor a történetben az egyre szaporodó halálesetek titkai is egy könyvhöz vezetnek, egy elveszettnek hitt ókori Platón-komédiához, melynek egyik lapja halálos mérget rejt.
A rózsa neve nem szokványos film. Középkori környezetbe helyezett rejtélyes detektívtörténet, valláskritikai értekezés, elmélkedés a nevetésről, Jézusról, egy igazán szép metafora arról, hogy a dolgok esszenciája szavakkal kifejezhetetlen. Umberto Eco regénye, de még inkább Jean-Jacques Annaud filmváltozata műfajteremtő alkotás, előfutára lett Dan Brown misztikus-thriller frachise-jének, ami a Da Vinci- kóddal kezdődött.
1993-ban jelent meg Arturo Pérez-Reverte, spanyol író, A Dumas-klub című regénye. A Rózsa nevéhez hasonlóan itt is nyomozás zajlik, ám ezúttal a kilencvenes években járunk Amerikában. Pérez-Reverte a könyvgyűjtők, könyvdetektívek világába kalauzol, ahol egy 17. századi okkult mű után zajlik a kutatás. A nyomdászt, aki annak idején kinyomtatta a könyvet, az inkvizíció máglyán égette meg az ördöggel való cimborálás vádjával. Lucas Corso könyvdetektív, egy dúsgazdag könyvgyűjtő megbízásából igyekszik a kötet nyomára bukkanni, ám útja során végig baljós jelek kísérik, a környezetében pedig egyre többen halnak meg.
Hat évvel a regény megjelenése után mutatták be a regényből készült filmet, melyet Roman Polanski rendezett. Az Oscar-díjas lengyel direktor mestere a feszültségkeltésnek, a paranoia filmes ábrázolásának (Iszonyat, A lakó) és a természetfeletti, misztikus szemlélet (Rosemary gyermeke) sem idegen tőle. Polanski filmjének címe A kilencedik kapu lett és némiképp módosult a cselekménye is a regényhez képest, de ezek a változtatások inkább csak mellékszálakban érhetők tetten. Ezúttal egy sötét, sátáni mágikus erőt rejtő könyv az a tárgy, amit mindennél jobban meg akarnak szerezni. Halálos hajsza folyik a vágyott kötetért, amiről úgy tartják, a halandók meghaladhatják általa az anyagi világ korlátoltságát s egy magasabb létsíkbe kerülhetnek. A lengyel rendező egyszerű, de mégis sokkoló képi eszközökkel fokozza a félelemérzetet, paranoiát, egyre baljósabb hangokkal létesít dermesztő atmoszférát, aminek hatása elkerülhetetlenül rátelepszik az emberre és a zsigereinkben érezhetjük Corso reszketését.
A könyv tehát lehet tiltott, mert felvilágosít, lehet korlátozott hozzáférésű, mert kétkedésre ad okot vagy titkos tudást tartalmazó, veszélyes médium. De mi a szerepe a szerzőnek, ki az író, aki mögötte áll, hogyan születik egy regény?
Egy viharos éjszakán a sötét erdőben szalad őrülten egy férfi (Gérard Depardieu), akit aztán megállítanak a rendőrök. Súlyosan zavarodott állapotban van, rövidtávú emlékezetét elvesztette, identitásában is kételkedik. Kicsoda is ő maga valójában? Beviszik a helyi, erdei rendőrőrsre, ahol kap meleg tejet és pokrócot, majd egy asztal mellett hosszú beszélgetés veszi kezdetét a férfi és az őrs vezetője, a felügyelő (Roman Polanski) között.
A férfi a híres író, Onoff, akinek elméje megbomlott, tudata meghasadt és nem tudja, mi történt vele, zsigeri lelki fájdalmat érez, a szívében szörnyű bűn rejlik. Talán a felügyelő segíthet felderíteni személyes tragédiáját? Mivel gyilkosság történt a közelben, Onoffot alaposan ki kell hallgatni. A kihallgatás egy szenvedélyes, mélybe hatoló beszélgetéssé válik, mely során Onoff történetére fokozatosan tárul fel, ám az író számára a fizikai valóság egyre tünékenyebbé, álomszerűbbé válik, amiben egyre jobban elveszik.
Giuseppe Tornattore 1994-ben készült kamaradrámája, a Puszta formalitás egy válságba zuhant író pszichéjét tárja fel. Hogyan hat a trauma a szerzőre, hogyan szakad el a valóságtól a kétségbeesett író, hogyan tud szembenézni saját gyengeségével, szégyenével? Lélektani krimi egyetlen beszélgetésbe ágyazva két nagyon különböző, de egyaránt intenzív, emlékezetes színészi alakítás (Gérard Depardieu és Roman Polanski) ragyogásában. Az olasz direktor filmje egyszerre realista és metaforikus. A fizikai valóság fokozatosan fonódik egybe Onoff képzeletével úgy, hogy egyszerre érvényes a tapasztalás valóságossága és káprázatszerűsége. Szerencsére nem ad Tornattore egyértelmű megoldóképletet a rejtélyre, ám a lényeg amúgy sem ez, hanem a katarzis, amit Onoffal együtt nézőként is át lehet élni az író végső „megvilágosodását” követően.
Tornattore fiktív írójával és metaforikus filmjével szemben Dárday István egy valóságos szerzőről, Márai Sándorról készített filmet realista megközelítéssel. Márai utolsó naplóját (1984-1989) dolgozza fel a 2007-ben bemutatott, Az emigráns című játékfilm.
Márai Sándor naplóköteteinek legmegrázóbb és legkatartikusabb darabját, az 1984 és 1989 közötti éveket feldolgozó kötetét ülteti át filmre. Az életének utolsó éveit San Diegoban élő író még feleségével, Lolával együtt élnek otthonukban, az asszony állapota azonban rohamosan romlik és rövidesen meg is hal. Ezután nem sokkal, megözvegyülve, nevelt fiát, Jánost is elveszítette az író. Így végképp magára maradva, 89 éves korában önkezével vetett véget az életének.
Dárday István, filmrendező, a híres Budapesti iskola kiemelkedő alkotója a hatvanas-hetvenes években olyan kiváló dokumentarista játékfilmjeivel tette le névjegyét, mint a Jutalomutazás vagy a Filmregény. 2007-ben készítette el Az emigráns című filmjét, ami a korai alkotásaihoz képest egészen más jellegű, más atmoszférájú. Klasszikusabb képi eszközök, vizuális megoldások, csendesebb színészi játék lineáris, lassú sodrás jellemzik. Időnként archív felvételek, fotók elevenítik fel Márai régi magyarországi elmékeit s közben hallhatók is visszaemlékezései narráció formájában. Láthatóvá is válik a naplóírás folyamata, közben halljuk Márai elmélkedését, hogyan kéne megírni mindazt, amt végig élt és amin keresztülment? Végső számvetések, szembenézések múlttal, identitással, élettel. A Márait alakító Bács Ferenc orgánuma autentikus és egészen meditatív hatást kelt mindehhez. A dráma halk, szinte szelíd és éppen ezért még húsbavágóbb, mikor arcul csap. Ez az élet nem végződhet máshogy, mint ahogy végződött és Dárday István méltóságteljesen, megrendítően vitte mindezt filmvászonra.
Márai Sándor a polgár megtestesítője ízig-vérig. Léte ellehetetlenedett Magyarországon. Olaszországba sodorta a sorsa, majd még messzebb, Amerikába, hogy végül halála után hamvai a Csendes-óceánban leljenek örök békére.
1998-ban jelent meg Susan Orlean, amerikai újságíró-írónő, Az orchideatolvaj című könyve, amely egy megszállott növénykereskedő, John Laroche igaz történetét meséli el. A ‘90-es években megesett, nagy jogi vitákat kavaró orchidea rablás története adja a cselekményt, melyet főhőse, Laroche mániákus növényimádatának ábrázolása egészít ki, de a legfontosabb az egészben a szenvedély és hogy megmutassa, mi mindent vagyunk hajlandóak megtenni vágyaink elérése érdekében. Orlean regénye jóformán megfilmesíthetetlen, így hát Charlie Kaufman olyan forgatókönyvet írt a műből, ami arról szól, hogy mennyire adaptálhatatlan ez a könyv, ebből a szkriptből pedig Spike Jonze rendezett filmet. Kaufman és Jonze 1999-es filmjükkel, a John Malkovich menettel már bizonyították, hogy a legőrültebb ötlettből is képesek filmet készíteni, nem is akármilyen minőségben.
Ezúttal Kaufman történetének főhőse saját maga, Charlie Kaufman. Az Adaptáció című 2002-ben bemutatott filmet a Puszta formalitáshoz hasonlóan metaforikus motívumok tarkítják több szinten is. Az író főhős Kaufman, Onoffhoz hasonlóan hasadt tudatú művész. Szerzői, egyedi gondolatokkal teli, forradalmi, szabályokat felborító, mindennel szembemenő filmet akar írni, ami nem klisékből építkezik, nem akar happy enddel végződni, csak az érdekli, hogy valódi, igazi legyen. Minden más hamis és hazug. Kaufman rendszeresen megvitatja ötleteit ikertestvérével, Donalddal, aki azonban csak az ő fejében létezik. Donald Charliet igyekszik a kommersz, hollywoodi filmek irányába terelni, és meggyőzni arról, hogy Az orchideavtolvajból írjon izgalmas, fordulatos, érzelmes, jól bevált sablonokkal operáló, jól eladható forgatókönyvet. Spike Jonze szarkasztikus hangvételű filmje egyfelől megmutatja Kaufman szenvedését, gyötrelmét az adaptálhatatlan irodalmi alapanyaggal, küzdelmét a stúdióval, melankóliáját és szíve fájdalmát, de sosem hajlik érzelgősségbe, épp ellenkezőleg: mindent kifordít és karikíroz, beleértve főhősét is. Ezzel párhuzamosan láthatjuk azt a filmet is, amit végül Kaufman megír. Tehát ahogy ő átalakítja, fiktív elemekkel kiszínezi Orlean valós történetét, és ez maga az adaptáció ténylegesen. Kaufman egy szerelmi történetet „hazudik”, melyből a gyilkosságot és a vért sem hagyja ki, és természetesen a happy end is elmaradhatatlan a végén. Az egész persze egy maró gúnnyal átitatott szatíra lesz, utánozhatatlan műfajparódia. Charlie Kaufman és Spike Jonze kettőse így végül egészen bizarr módon bizonyítja, hogyan filmesíthető meg egy adaptálhatatlannak tűnő irodalmi alkotás.
Na de hogyan szülteik meg egy regény? Miképp lesz valakiből író? Hogyan is „kell” írni? Aki nem tudja, tényleg inkább tanítja ezt a mesterséget? Miért olyan izgalmas testközelből megfigyelni valakit saját otthonában, családjának társaságában? Létezik-e etika, kiről hogyan írhatunk? Ezeket és sok egyéb izgalmas kérdést boncolgat François Ozon 2012-ben bemutatott, A házban című filmje.
A helyszín egy francia gimnázium. Germain középkorú tanár, irodalmat tanít, felesége, Jeanne pedig kortárs galériát vezet. Germain egy délután arról panaszkodik nejének, mennyire üresek, kietlenek és semmilyenek diákjai. Az aktuális fogalmazásaikat olvassa fel hangosan a nőnek. „A hétvégén elmentünk pizzázni, azután nem csináltam semmit.” Körülbelül ennyire képesek a legtöbben az osztályban, aztán ahogy Germain olvasni kezdi Claude Garcia fogalmazását egyből feltűnik neki a fiú kimagasló tehetsége, érzéke az írás lényegéhez. Claude egyik osztálytársánál járt a hétvégén, és döbbenetesen bensőségesen, választékosan, remek ritmusban meséli el élményeit, de ami ennél is érdekesebb: maró szatíraként festi le osztálytársa, Rapha középosztálybéli családjának szokásait és életét. Germain beszél Claude-dal és megkéri, folytassa az írást. Claude pedig újra elmegy Raphaékhoz, a „Házba”…
Germain hamar függőjévé válik Claude élvezetes és kifinomult irodalmi igényességű beszámolóinak. Felismeri, hogy a fiú fantasztikus tálentum, de mentorálni kell, hogy igazán jó íróvá válhasson. És így alakul A házban a filmtörténet legkülönlegesebb irodalomórájává. Claude Germain titkos kamerájává válik, és az ő megfigyelésein, írásain keresztül válik a voyeurizmus függőjévé.
Ozon filmje szenvedélyes, érzelmileg intenzív, ugyanakkor intellektuális és ironikus is, utal a kulturális hanyatlásra, gondolatokat ébreszt, alkotásra inspirál, cinikus és költői, igazán sok színt használ a palettáról.
Miközben Claude egyre mélyebben tárja fel Rapha családi hátterét, úgy kerül testi-érzelmi közelségbe Rapha édesanyjához. Germain bevonódása is elkerülhetetlen lesz. Már-már alkotótársává válik a fiúnak, s vele együtt él át mindent, ami a fiúval történik. Claude mondatai megelevenednek, gondolatai, képzelete és vágyai képekké válnak, egyre nehezebb lesz őket elválasztani a valóságtól, világok folynak össze és olvadnak eggyé. François Ozon úgy kapcsolja össze a szépirodalmat és a filmet, ahogy talán még egyetlen másik filmrendezőnek sem sikerült. Verbálisan mindent kifejez, amit ebben a formában ki lehet, ékes szavakkal leír, elemez, díszít, s közben a filmjében a képek, a hangok és a zene segítségével megalkotja azt a hidat, amely elválaszthatatlan egységet formál a két művészeti ágból. Nézőként így válik az alkotás egyszerre érzéki élménnyé és katartikussá. A legvégén a történet le is zárul meg nem is, hiszen végeláthatatlan a felfedezésre váró házak és otthonok sora, ez egy kiapadhatatlan forrás.
A film és az irodalom nem egymás riválisai, hanem egymás társai. Hosszú évek óta csökken a Föld lakosságának olvasásra fordított perceinek száma és sajnos egyre rövidebb szövegeket olvasunk el, azokat is inkább csak átfutva, felszínesen. Ezzel párhuzamosan a mozik látogatottsága is esik, míg az online térben egyre nagyobb teret hódítanak néhány másodperces tartalmak. Az átlagos néző, ha nem kap erős ingert, stimulációt amint azt megszokta, már görget is tovább a következő anyagra. A szellemi, kulturális dekadencia persze régóta zajló folyamat, de az okostelefonok megjelenése óta sokkal magasabb fokozatra kapcsolt a zuhanás. A korszellem nem sok jóval kecsegtet, azonban amíg készülnek újabb és újabb a közönségre elemi erővel ható filmek, sorozatok és megjelennek hasonló erejű könyvek, regények, melyek más formátumban nem tudnának olyan hatást elérni a befogadóban, mint mozgóképen, illetve leírva, szövegként, addig élő a kultúránk, a művészetünk. Készüljön minél több filmes átirat irodalmi alkotásokból, a filmekben dolgozzák föl költők, írók életét, ismerjük meg a képek által elmesélt történetekben rejlő varázserőt, de azt se felejtsük el, hogy bizonyos dolgokat, melyek megfoghatatlanok, nincs anyaguk, túlmutatnak az időn és téren, csak a költészet vagy a szépírás által tapasztalhatunk meg. A művészet elemi ereje legyen a katalizátora szellemi újjászületésünknek és segítsen hozzá minket, hogy élhetőbbé tegyük a világot minden élőlény számára.
A Tudásközpontban kölcsönözhető filmek DVD-n:
Online elérhető:
Képek: imdb.com, port.hu, wikipedia
Harangi István