Majdnem a vietnámi háborúval egyidőben zajlott a hippimozgalom, mely a háború azonnali befejezését, a béke eszményét, a szabadságot, a szabad szerelmet, no meg a pszichedelikus narkotikumokat tűzte zászlajára. Lázadtak a politikai, gazdasági és kulturális elit, a fennálló rendszer ellen, valamiféle utópisztikus világ megteremtéséről ábrándoztak. Azonban teljesen megváltoztatni a világot a virággyerekeknek sem sikerült, és 1973-ban pedig, amikor az Egyesült Államok hadserege kivonult Vietnámból, a mozgalom elvesztette fő mozgatórugóját, s a továbbiakban ugyan nem tűntek el teljesen – hiszen a popkultúrában a mai napig jelentős tényezőnek számítanak – de már nem tudtak a tömegekre hatással lenni.
Amikor a javarészt fiatalokból, egyetemistákból álló lázadó fiatalok tanulmányaikat befejezték, kénytelenek voltak a napi megélhetés érdekében munkába állni, a társadalomba betagozódni, ugyanis teljesen megváltoztatni a világot a virággyerekeknek sem sikerült.
Hunter Stockton Thompson amerikai író és újságíró, a 20. századi amerikai irodalom és popkultúra egyik legmeghatározóbb, legkülönlegesebb alakja volt. Valami olyasmit testesített meg, ami a 21. században gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt, elveszett. Egyszerre volt multitoxikomán, öntörvényű örökhippi, az amerikai ellenkultúra mindenre és mindenkire magasról tevő hangadója, s közben egy félelmetes, életveszélyes fegyverrajongó, aki imádott csak úgy lövöldözni… Írásaiban és megnyilvánulásaiban olyan kritikai attitűd, tagadás, ellenállás materializálódott, ami szembe tudott menni a fasiszta, diktatórikus, illetve a demokratikus, liberális kánonnal is.
Thompsont, aki nem mellesleg a gonzó újságírás (vélemény-cikk írás, szubjektív újságírás) megteremtője, valamikor 1970-1971 körül felkérte a Rolling Stone magazin, hogy írjon riportot a Mint 400 sivatagi motorversenyről és egy rendőrségi (elrettentő) drog-konferenciáról. Thompson el is utazott Nevadába, ám riportok helyett a Félelem és reszketés Las Vegasban című írása született meg. Ezt a kultikus zenei magazin két részletben jelentette meg hasábjain 1971-ben, majd egy évvel később a Random house adta ki könyv formában. Megjelenésekor sokan kritizálták, főként „cselekménynélkülisége”, a dramaturgia-narratíva teljes hiánya és a drogos jelenetek kéjes ábrázolása miatt, azonban voltak kritikusok, akik azt jósolták, hogy Thompson prózája az amerikai irodalom jelentős darabjává fog válni. Hamar nagy népszerűségre tett szert, s ezzel párhuzamosan egyre több pozitív kritikát írtak róla, végül vélhetően már senki nem lepődött meg azon, hogy a modern amerikai irodalom mérföldkövévé vált: kultregény lett belőle.
A Félelem és reszketés Las Vegasban igazi antiregény. Nincs hagyományos értelemben vett cselekménye, nélkülözi a dramaturgiai fordulópontokat, egyáltalán a dramatizáltságot, a főhősöknél semmiféle jellemfejlődés nem figyelhető meg, mintha a különféle tudatmódosító szerek, pörgetők, ellazítók alakították volna a történéseket és a könyv szerkezetét. Amerikai kollektív tudattalanjából zúdulnak ránk a súlyos képek jelenetről jelenetre, amikkel nem túl könnyű, de muszáj szembesülni, akármilyen kiszámíthatatlan is a jelenetek egymásutánisága. Mindeközben Thompson szövege mégis bravúros, rendkívül szórakoztató, humoros, és igazán releváns dolgokról vannak provokatív állításai, kritikái.
Hogy a történésekből mi a valóságos és mi Thompson fantáziájának a szüleménye, sosem fogjuk megtudni, viszont a két főszereplő, Raoul Duke, újságíró és ügyvédje, Dr. Gonzo két valóságos személy alteregója: magának az írónak és Oscar Zeta Acosta-nak, Thompson ügyvéd-aktivista barátjának, aki 1974-ben eltűnt, és a mai napig nem tudni, mi lett vele.
Las Vegas város a sivatag közepén, maga a megtestesült “amerikai álom”, amit mindenki habzsolni akar, ahol a nincstelenek is dúsgazdaggá válhatnak egy szerencsejáték-barlangban. Utóbbi persze nem igaz, mégis ez a „mítosz” adja a város világhírűségét. Ebben a rikító színes, neonfényes, émelyítő játékdzsungelben kalandozik Duke és Gonzo. Bár mindketten folyton fogyasztanak valamilyen kábítószert, de valamelyikük mindig némileg józanabb a másiknál, és támogatja a társát, hogy túléljék valahogy az adott szituációt. Valóságos ámokfutás ez, hiszen senkit – még önmagukat – sem kímélnek: folyamatosan verbális és fizikai atrocitásokba keverednek. A “Szabadság földjének” tudattalanja bizarr és nevetséges, fájdalmas és melankolikus, de legfőképp félelmetes. Itt jelen van a fasiszta szórakozást nyújtó bazooka-cirkusz, a hotel hüllő-hallucinációkkal teli bárja, a nyárspolgári elrettentést szolgáló rendőrségi drogkonferencia vagy a sivatagi országút, ahol egy homoerotikus vágyak által vezérelt rendőr üldözi a gyorshajtókat.
Duke és Gonzo valójában két poszthippi (vagy poszthippi-karikatúra?), akiket írójuk meglehetősen öncélúan vezet egyik irtózatból a másikba. Ez a hozzáállás általában érdektelenné és unalmassá tesz egy alkotást, itt viszont épp ez a gátlástalan, fékeveszett agymenés az, ami kimagaslóan egyedivé és elképzelhetetlenül viccessé tesz mindent, így emelvén az egész regényt egy teljesen más dimenzióba.
Pszichedelikus alászállás a két abszurd alak nevadai utazása a drogpokol sötét bugyraiba Dr. Gonzo idegenvezetésével, aki úgy viszi végig az úton társát, mint Dantét Vergilius, s közösen hírül adják a hippimozgalom keserű kudarcának, illetve a hippi álomból való teljes és végső kiábrándulásnak krónikáját.
Természetesen nem kellett sokat várni a regény megjelenése után filmes jelentkezőkre, hogy mozgóképes nyelvre fordítsák Thompson őrült könyvét. Az első elképzelés az volt, hogy animációsfilm készüljön. Az író tudta is, hogy kivel kéne együtt dolgozni: Ralph Bakshi, bizarr képi világú alkotásairól elhíresült animációsfilm-rendezőnek a regény illusztrációi adták az ötletet, hogy adaptálja, miután látta benne Ralph Steadman szürreális illusztrációit. Bakshi szerint ez a könyv megfilmesíthetetlen élő szereplőkkel. Végül nem valósult meg a projekt, ugyanis Thompson barátnője ragaszkodott a játékfilmes feldolgozáshoz.
Martin Scorsese és Oliver Stone neve merült fel rendezőként, a főszerepekre pedig Jack Nicholsont és Marlon Brandot szerették volna. Ebből az ötletből nem lett semmi. Egészen a kilencvenes évek második feléig kellett várni, hogy celluloidra rögzülhessen a regény, amiből a Monty Python társulat egyetlen amerikai tagja, Terry Gilliam írt forgatókönyvet, majd rendezett filmet, és 1998-ban a cannes-i filmfesztiválon mutattak be.
A rendkívüli látványvilágú, szürreális hangulatú, abszurd humorú disztópikus mesterműveiről (Brazil, 12 majom) híres direktor mozifilmadaptációja pontosan olyan őrült és minden képzeletet felülmúló, autentikus vízió lett, mint amilyen Thompson eredeti, szöveges változata.
Duke és Gonzo szerepében Johnny Depp és Benicio del Toro életük talán legdöbbenetesebb alakítását nyújtják, a filmtörténet legvadabb metamorfózisát prezentálva. Karikatúraszerű rajzfilmfigurákként elevenednek meg a vásznon, csetlenek-botlanak, hallucinálnak, az egyik pillanatban éter hatása alatt rángatózó végtagokkal próbálnak járni, hogy mire a szer hatása elmúlik, és egyenesbe jönnek, már kezdődjön a meszkalinos-sörös paranoiás őrületük egy bárban, ahol mindenféle hüllők veszik körül őket…
A rendező számos filmjében a határokat nem ismerő fantáziadús vizualitás, valamint a groteszk, gyakran morbid, senkit és semmit nem kímélő humor dominál. Ezekkel az eszközökkel ragadja meg, teszi átélhetővé és rendkívül szórakoztatóvá a könyv lényegét, egy olyan élményt alkotva, amit gyakorlatilag végtelenszer újra lehet nézni, ugyanis az ember garantáltan felfedez minden egyes alkalommal egy addig, a figyelmét elkerülő motívumot, apró részletet a képen, egy korábban jelentéktelennek tűnő mondat felfedi hirtelen rejtett érelmét, vagy csak szimplán újra élvezi az utazást, mert tényleg megunhatatlan.
A Monty Python animációs mesterének képei permanens mozgásban lévő, csavarodó, hullámzó, megnyúló, szétfolyó alakokat, formákat ábrázolnak, akár egy narkós-pszichedelikus vízió. A hanghatások is ezt a módosult tudatállapotot idézik meg, s közben a hippi-éra lázadó zenéi (White Rabbit, Stuck Inside Of Mobile With The Memphis Blues Again, Get Together, Expecting To Fly) és egyéb laza slágerei (Magic moments, She’s A Lady) szólnak, gondoskodva arról, hogy teljesen magába szippantson az atmoszféra.
Az alternatív road-movie-ként, de akár rendhagyó buddy-filmként is értelmezhető Félelem és reszketés Las Vegasban egy kétségbeesett, kiüresedett kirakat-Amerikát vonultat fel és manifesztál szereplőiben, akik röhejes, félelmetes, szánalmas, agresszív és abszurd alakok. Közöttük kavar Duke és Gonzo szétcsúszva, tele paranoiával, félelemmel és reszketéssel.
Főhőseink ruhái, autójuk és frizurájuk is ikonikusak. Johnny Depp megkapta a forgatásra Thompsontól a sapkáját, hawai-ingjét és Chevrolet Impalaja-t. De nem csak tárgyakat, hanem a filmbeli mozgását is „kölcsönözte” a szerzőtől. A forgatás előtt állítólag egy hónapot töltöttek együtt, és eközben a színész figyelte, tanulmányozta a mozgását, mozdulatait, gesztikulációit és még füvet is fogyasztottak ezekben a napokban…
A film átsodorja szereplőit és nézőit egyaránt egyik jelenetből a másikba. Félünk, reszketünk, ezzel egyidőben nevetünk, elképedve csodáljuk a képeket, szórakozunk, és ami a legszebb: egyik asszociáció követi a másikat, gondolatok kerülnek a felszínre tudattalanunkból, amin aztán lehet elmélkedni még a film megtekintése után is. És aztán lehet néhány év múlva újra megnézni, akár revideálni egy-egy elképzelésünket.
Hogy szomorú, fájdalmas film a Félelem és reszketés, vagy vicces és szórakoztató, azt mindenki döntse el maga. Egy kordokumentum, korlenyomat, ami elgyászolja a „Szeress, ne háborúzz!” idea vereségét a kapitalista, militarista, konformista társadalommal szemben. Megmutatja a fénypompában tündöklő álomvárost, ami mindent elárul a megelégedni soha nem képes, frusztrált, énközpontú fogyasztói rétegről, az abszurd, sötét humor, a maró irónia és kíméletlen szarkazmus pedig az egyedüli eszközök ennek a gátlástalan, taszító valóság romlottságának a bemutatására.
A Félelem és reszketés Las Vegasbant nézzük meg egyszer, kétszer, háromszor, ötször, hétszer, sokszor, és olvassuk is! Vegyük elő újra évek, évtizedek múlva. Nézzük meg kamaszként, fiatalként, középkorúként, öregen, egyedülállóként, szülőként, elváltként, ateistaként, hívőként, absztinensként, alkoholistaként, drogosként, függőként, filmfüggőként… Figyeljünk mindig minden apró részletére a képnek, figyeljük a hangokat, a zenéket. Aztán gondoljuk végig, mi is volt ez az egész? „Mert ami megérni, az megéri!” [1]
A Félelem és reszketés Las Vegasban egészen kiválóan sikerült magyar szinkronos változata megtekinthető itt
Thompson regénye kölcsönözhető a Tudásközpontban és a Csorba Győző Könyvtár fiókkönyvtáraiban
képek: imdb.com
Harangi István