„Jó halál”, azaz eutanázia. Görög eredetű kifejezés (eu- jó és thanatos- halál, így tevődik össze). De mit is takar pontosan ez az elsőre ellentmondásosnak tűnő szó? Valójában egy csodálatos lehetőség, az emberi civilizáció, kultúra talán leghumánusabb, legszebb vívmánya. A legtöbb emberi lénynek nem adatik meg, hogy békében, fájdalommentesen, nyugodt lélekkel szenderüljön el, és zárhassa le életét. A többség rövidebb vagy hosszabb ideig kínlódva, szenvedve, sajnos sokan teljesen egyedül egy kórházban, nyomorúságos körülmények között hunynak el Ennek a többségnek is csak egy nagyon szűk rétege, aki megengedheti magának a méltóságteli befejezést, ugyanis ez a procedúra éppenséggel nem olcsó, és szigorú kritériumokhoz kötött. Pedig egy ideális világban akár alapvető emberi jog is lehetne.
A kortárs francia film sokoldalú, népszerű alakja, alkotója, François Ozon a 2017-ben elhunyt regényírónő, Emmanuèle Bernheim Minden rendben ment című, saját édesapja, André Bernheim haláláról szóló regényét filmesítette meg azonos címmel. Ozont baráti szálak fűzték az írónőhöz, emellett munkakapcsolatuk is volt: Bernheim több filmjében is közreműködött társforgatókönyvíróként. A film főszereplője maga az írónő, Sophie Marceau alakításában, illetve édesapja, André Bernheim (őt André Dussolier formálja meg). A történet legelején az írónő telefonon értesül arról, hogy édesapja sztrókot kapott, ő tüstént indul is a kórházba, ahová bevitték, de egy pillanatra visszamegy a lakásba, hogy betegye kontaktlencséjét. Ez az aktus egyértelműen kifejezi a történet, az alkotás személyességét: látni, átélni mindent, amennyire tisztán csak lehet. André gyakorlatilag a legelső jelentében lánya tudtára adja szándékát, hogy segítsen neki befejezni életét.
Innen indul az a hosszas procedúra (André eutanáziájának megszervezése), amit visszafogottan, mindenféle hatásvadászattól mentesen mutat be a film, pont úgy, ahogy a téma megkívánja. Emmanuèle-t sokkolja és megviseli apja szándéka, de gyakorlatilag egyből a tettek mezejére lép, s eljut egy svájci szervezethez, akiknél legálisan teljesíthető apja kívánsága. Ozon filmje egyrészt alapos részletességgel megmutatja mennyi nehézség, akadály adódhat, ha az ember eutanáziát akar megszervezni egy olyan országból, ahol az illegális (sajnos jelenleg nagyon kevés európai országban van erre lehetőség). „Technikai” akadályok mellett előkerülnek olyan hozzátartozók, barátok, akik képtelenek elfogadni André döntését, és ez is csak tovább bonyolítja a helyzetet.
A filmet igazán André Dussolier letaglózó alakítása, metamorfózisa emeli ki az átlagos „csupán jó” alkotások közül. Hiteles minden pillanata, az ember alig tudja elhinni, hogy valójában egy színészt lát egy játékfilmben, annyira igazi, eleven és húsbavágó látni Emmanuèle küszködő apjaként a francia színművészt. Paradox módon egy életigenlő karakter ő, hiszen, mikor tudatosan készül már saját halálára is képes szenvedélyes, az élet szépségeit szerető ember maradni: Brahms zenéjét élvezi, vagy flörtöl egy fiatal pincérrel, mintha ő is ifjú lenne még. Megjelenik, és nem kis bonyodalmat okoz azonban André régi szeretője is. Az idős férfi karaktere nem hétköznapi, felesége van, gyerekei, de közben homoszexuális, és kiderül, hogy ez milyen nehézségeket okozott az életében feleségével és annak szüleivel kapcsolatban.
Pár rövid jelenet erejéig feltűnik André beteg, depressziós szobrász felesége is. Őt Charlotte Rampling alakítja, akinek néhány percnyi jelenlét a színen elég, hogy olyat nyújtson színművészként, amire épp úgy fog emlékezni a néző, mint bármelyik főszereplőre. Egy flashback jelenetben kérdezi tőle meg lánya, Emmanuèle, hogy miért mindig szürke minden szobra, miért nem használ színeket? Az anyja válasza erre az, hogy a szürke is egy szín, és a szürkén belül sok más szín is megtalálható. Ez a válasz szimbolizálja Ozon attitűdjét, hogy a méltóságteli halál választása nem degradál senkit sem, ellenben lehetőséget biztosít arra, hogy a távozni készülő ember együtt lehessen családjával, a számára fontos barátokkal, elkölthessen egy utolsó ebédet vagy vacsorát, és végül mindenkitől elbúcsúzhasson még tiszta tudattal.
A filmben Charlotte Ramplinghoz hasonlóan rövidebb, de fontos szerep jut Rainer Werner Fassbinder kedvenc színésznőjének, múzsájának, Hanna Schygullának is. Ő a svájci szervezet képviselője, aki megszervezi Andre eutanáziáját. Jelenléte, hangja, tekintete maga a béke, megnyugvás.
Ozon a filmet Emmanuèle Bernheim és édesapja emlékének ajánlja, ugyanakkor alkotása egy szépséges óda is a méltóságteljes halálhoz. Mindeközben megrendítő a filmet néhány nappal az után a hír után nézni, hogy az ikonikus francia színész, Alain Delon bejelentette: megkérte fiát, hogy segítsen neki megszervezni saját eutanáziáját. Delon 2019-ben kapott sztrókot, és most fia segítségével – akivel korábban nem volt felhőtlen a viszonya – készül befejezni földi életét. Nem tudni még, pontosan erre mikor kerül sor, de mivel Delon Svájcban él, így némiképp könnyebb a helyzete, mint André Bernheimnek. Mindenesetre, amíg él, szép napokat, heteket, hónapokat monsieur Delonnak, ha pedig távozni fog, nyugodt és békés legyen az utolsó útja!
Ozon alkotása testvérdarabja a dán Bille August gyönyörű, Csendes szív című filmjének, illetve rokonítható Michael Haneke Szerelem és Dárday István Az emigráns – Minden másképp van című művével. Utóbbi Márai Sándor utolsó naplójának megfilmesítése, a San Diegoban elhunyt magyar író életének utolsó éveit meséli el. Akit érdekel a téma, annak Ozon filmje mellett az imént felsoroltakat meleg szívvel tudom ajánlani.
A Minden rendben ment című francia film megtekinthető Pécsen, az Apolló moziban.
Képek: Vertigo media
Írta: Harangi István