Skip to content

Bertók László választott városa – költészetnapi séta Pécsett

A költészet napja alkalmából tettünk egy belvárosi sétát Ágoston Zoltánnal, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjével, akivel Bertók László Pécshez kötődő viszonyáról, munkásságáról beszélgettünk. Magunkkal vittük Bertók László két kötetét, sétánk közben pedig néhány verset is felidéztünk a tavaly elhunyt költőtől. Szeifer Csaba írása.

Bertók László egy kis faluban, a Somogy megyei Vésén nőtt fel, ott szocializálódott, a városi élet idegen volt számára. 1965-ben Nagyatádról, ahol könyvtárosként dolgozott, költözött Pécsre. Később sem titkolta, hogy hamar, már pár héttel a költözés után menekülni akart a városból, mert korábbi lakhelye és a baranyai megyeszékhely közötti lépés túl nagy volt számára – mondja Ágoston Zoltán. 

Mielőtt valóban elhagyta volna Pécset ellátogatott Csorba Győzőhöz, akinél közel fél napot töltött el, hosszan beszélgettek. Ekkor hangzott el a mondat az akkor már neves pécsi szerzőtől: „Ha költő akarsz lenni, itt kell maradnod!” 

Végül Bertók e szavak hatására is a maradás mellett döntött. A költözés utáni kezdeti idegenség érzése az 1965-ben írt Első napok a városban című versében is jelen van, jelzi is a költő a vers utolsó két sorában. 

Első napok a városban

Minek jöttél? Senkise hívott!

Elegen vagyunk. Sziszegik

szemek kertjébe idomított

kígyók, megvadult idegek,

párologják idegen arcok

közönyös állóvizei, rekedt,

nem is létező hangosbemondó

repeszti vele az eget,

kipufogócsövek gomolygó

bűze böködi orrlyukadba,

lelkiismereted árvize

agyad gátjaira sodorja,

és bámulsz a tegnapi partra…

Minek jöttél? Senkise hívott!

Húsvétra gyűjtött álmaidra

ráül kotolni a valóság,

s költ majd arcodra rideg függönyt,

füledbe hangtompító vattát,

szeges ideget, könyököt,

vágynak meleg falusi estét,

jó szagú erdőt, üde zöld

sóskázó rétet, friss vizű gyerekkort…

Kakukkfiók! Kakukkfiók!

– ordítod majd, ha megpillantod.

(1965)

Bertók László számára fontos volt, hogy a város befogadja, vágyott is erre. Az alkotáshoz később már nélkülözhetetlen volt számára a pécsi kulturális közeg. Itt meg tudta mutatni verseit Csorba Győzőnek, akivel a későbbiekben is nagyon jó viszonyt ápolt. A Pécsett élő szellemi, alkotói kör fel tudta hívni a figyelmét a gondolati költészetre, a számára akkor még ismeretlen költészeti hagyományokra. A helyi urbánus közeg olyan irányba tudta terelni a figyelmét, amelyben még nem volt tapasztalata.

Ágoston Zoltán elmondása szerint Bertóknak a várossal való közvetlen viszonyában azért volt némi ambivalencia. Az akkori növekvő, modernizálódó Pécs a maga zajával, embertömegével, közlekedési eszközeivel zavarta néha a költőt.

Ez az ambivalencia az “idegenvezető ciklusában” látszik a legjobban. Az ide kapcsolódó verseket 1979-80-ban írta, ezek ironikus, lazán formált művek. Egy figurát, az idegenvezetőt teremti meg a versekben, egy hosszan szövegelő embert és az ő ironikus szövegén keresztül írja le az akkori várost. A versekben az idegenvezető a bennfentességével kérkedik, közben megmutatja a város mindennapi életének banalitását, kisszerűségét. 

Bertók László élete során háromszor volt könyvtáros. Nagyatádon, Pécsett a Tanárképző Főiskolán és a Városi Könyvtárban, utóbbiban 1977-től 1982-ig igazgatóként is rendkívül tevékeny volt. Ebben az időben nyílik meg a felújított Griffaton-házban a Várkonyi Nándor Fiókkönyvtár és újabb könyvtárbusza is lesz a városnak. A városi könyvtár vezetése után, a 80-as években félállásban maradt tudományos munkatársa a könyvtárnak és bibliográfiákat, többek között Csorba Győzőét állítja össze. 

A Jelenkor főszerkesztője a lap múltja kapcsán felidézi, hogy Bertók Lászlót először 1959 tavaszán közölte a Jelenkor. A 2020-as haláláig a lap munkatársai közé tartozott, nincs még egy ilyen szerzője a folyóiratnak, aki évtizedeken át adta volna át a folyóirat szellemiségét az ott dolgozó szerkesztőségi tagoknak. 

Bertók László formálisan 1975-ben csatlakozik a Jelenkor szerkesztőségéhez, ekkor az évekkel korábbi főszerkesztőváltást kiváltó vihar után Csorba Győző is visszatér a szerzők és a laphoz kapcsolódó szellemi körhöz. 

„Nem csak pécsi lettem, hanem költő is.”

Bertók László egyre inkább elismert lett. Indulása után viszonylag későn, 1972-ben a Magvetőnél megjelenik első saját kötete Fák felvonulása címmel. 

Az 1970-es évek vége felé a szárnyaikat bontogató fiataloknak Bertók volt az első számú minta, akinek egyre önállóbbá váló saját versnyelve lett. Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Meliorisz Béla, Pálinkás György 1980-ban megjelent Fél korsó hiány című kötetükhöz őt kérték fel szerkesztőnek. A fiatal szerzők életkorilag közelebb voltak Bertókhoz, mint az úgynevezett jelenkoros öregekhez, ezért nagyobb is volt a bizalmuk felé.

Bertók egyre inkább elnyerte méltó helyét a városban, a szerkesztőségben, az irodalmi közegben. A munkásságáért 1982-ben megkapja a József Attila-díjat is.

Ágoston Zoltán fontosnak tartja kiemelni, hogy Bertók kapcsolata Csorba Győzővel megismerkedésük és a már említett 1965-ös sorsfordító beszélgetésük után folyamatosan mélyült el. Szellemi barátságuk szinte apa-fiú viszonynak volt mondható, a köztük lévő 20 éves korkülönbség miatt is. Legendás sétáikon Bertók rendszeresen kísérte el a belvárosból Csorbát a Damjanich utcai házáig.

“Az irodalmi hagyományok a személyes kapcsolatokon keresztül tudnak elevenen fennmaradni. Így adódnak át az értékek, a kapcsolatok, ezt nagyon fontosnak tartom” – mondja a Jelenkor főszerkesztője. Így tanult nagyon sokat Csorba Győző Weöres Sándortól, Várkonyi Nándortól és így adta át a stafétát Csorba Bertóknak is. 

Utóbbi két szerző nagyon fontos verseket írt városunkról, ezeket talán minden pécsinek ismernie kellene, Csorba Győző Séta és meditáció és Bertók László A város neve című művei ezek.

“Talán épp ezek a versek azok, amelyek leginkább visszaadják a 20. századi Pécs szellemiségét, kultúráját, sokszínűségét” – zárta a beszélgetésünket Ágoston Zoltán. 

Bertók László: A város neve

Quinque, fünf, penthe…Templom? Egyház?

Öt sírkápolna ezerhatszáz

év mélységébõl? Halottak háza:

öt sírkamra csak? Meggyalázva,

kifosztva, kiürítve, újratöltve,

hunnak, germánnak, avarnak, szlávnak,

pogány magyarnak mindörökre?

A túlhalás szükséglakása?

Ami fölötte élet, tetõ,

lerombolható, fölépíthetõ,

de szent a hajléka a halálnak?

Mi tartotta meg? Kõ? Tégla? Festmény?

Noé képe? Dánielé? A mész? A keresztény

Isten? A barbárok hite a túlvilágban?

A gyakorlati érzék, a mindig halál van?

Mi azt az ötöt? Addig, amíg

István király ezerkilencben itt

püspökséget alapít?

A városban, amely az oklevélben

Quinque Ecclesiaenek neveztetik?

S mi azóta is? A földmélye béke?

A magasság? A túlélés erélye?

Quique, pet, pec, Pécs… Ötöt? Kemencét?

A város magyar neve… Mit jelent Pécs?

Török, szláv számnév? Kemence? Szikla?

Az összes együtt magyarosítva?

Jelent valamit? Ötbõl kemence?

Ha így értelme lett, akkor miért ne?

Élõk mûve a festett sír, a szarkofág,

a halottak hûlt helye, a képes medáliák

a boltozaton, a föld alatti paradicsomkert…

Az élõ élõt keres, a nyelvben is embert.

Jaj annak, aki megöli a fantáziát.

Mennyország? Pokol? Világörökség?

Hány esztendõ a betájolt öröklét?

Ezer, kétezer? Órák? Napok?

Amíg ember él, s benne a halott?

Amíg festményben, városban, névben

Elképzelhetõ, hogy volt és lesz Éden?

Amíg egy õrült robbantani fog?

Honnan az égett bõr-, a szõr-, a füstszag,

Ami a gondolat résein fölcsap?

Érzel-e mindenkit, aki egyszer itt élt?

Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?

(2001)